Előadóművészet

Fiatal tehetségek a hippi korszak fényében

Visky Andrej hisz a színház, illetve a művészetek egyéniségformáló erejében, ezért fiatal színészekkel vitte színpadra Miloš Forman cseh filmrendező világhírű rockmusicaljét, a HAIR-t.

A rendező elmondta, a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Gimnázium vegyes kara több mint négy hónapot dolgozott a musicalen, melyet 2016 júliusában mutattak be először. Ritkábban és rövideket tudtunk próbálni az én elfoglaltságaim, illetve az iskolai program miatt - ezért is volt hosszabbra tervezve a munkafolyamat, ami komoly időbefektetés volt és áldozatokkal járt az iskola, a szülők és nem utolsó sorban a diákok részéről – magyarázta. A rendezővel való heti két-három próba mellett, táncpróbáik és énekpróbáik is voltak a fiataloknak. Visky Andrej ambiciózus, kíváncsi és motivált csapatnak jellemezte a fiatalokból összekovácsolódott színészgárdát, akiknek a tempójához –elmondása szerint – neki kellett felzárkóznia. A próbák során, természetesen egy-egy hosszú iskolai nap után voltak nehezebb pillanatok, de a Hair zenéje és humora, illetve a csapat humora mindig átlendítette őket a nehézségeken.

A rendező úgy gondolja, hogy sok közös dolog van a Hair világa és a sajátunk között, mivel azok a társadalmi konfliktusok, amelyek a hatvanas évek Amerikáját jellemezték, nálunk is léteznek, emiatt egy pillanatra sem érezte, hogy nehéz lett volna összeköttetéseket találni a mai tizenévesek világa és a hatvanas években játszódó hippi történet között. Tapasztalatai alapján a hagyomány és az egyén szabadsága közötti konfliktusról, a szexualitással kapcsolatos tabu-témákról, a háborúról minden fiatal tud beszélgetni a megfelelő környezetben, sőt, kiforrott véleményük is van, így a musical próbafolyamatának részeként dolgoztak azon is, hogy beszéljenek róla: Miután megnézték Miloš Formanfilmjét,pszichológusokkal, történészekkel beszélgettek. Múlt és jelen között sikerült megteremteniük egy hidat, melyhez az előadás koncepciója is hozzájárult: azt akartam, hogy a fiatalok saját korosztályuk történeteként adják elő a Hair-t, mintha egy nemrég meghalt barátjukra emlékeznének. –mondta. 

A szerepek kiosztása során nem annyira a film volt meghatározó, mint inkább a technikai követelmények: azaz, hogy ki tudja elénekelni az illető dalokat. Bár próbáltak arra figyelni, hogy a szerep minél közelebb legyen a színész egyéniségéhez, ez nem mindig lehetséges. Ilyenkor pedig, ha távol álltak, akkor mindig inkább a szerepet igyekeztek a diák egyéniségére alakítani és nem fordítva. 

Visky Andrejhez közel kerültek a szereplő fiatalok, az ő egyéni alakításaik és megoldásaik, és természetszerűleg szerette ezt az előadást. Persze, jó rendezőhöz híven, mindig tudna rajta javítani, vannak olyan jelenetek, amiket átdolgozna máskörülmények között, de – mint mondta – ez az előadás nem feltétlenül a szakmai tökéletességről akart szólni, hanem az ő közösségükről, és ez úgy érzi sikerült.

Filep Gergő gyerekkori rajongója volt a musicalnek,George Berger szerepébentűntfel a színpadon. Mint elmondta, szereti ezt a stílust, ezért nem érezte nehéznek az átszellemülést, de a felkészülésben sokat segített az is, hogy rengetegszer utána néztek a korszak jellemzőinek. A filmbeli főszereplő karakteréből nem inspirálódott sokat, inkább szerette volna saját módon előadni ezt a karaktert, mint valakit leutánozni – magyarázta. Ahogy már azt a rendező is említette, a próbafolyamat során voltak nehezebb napok, de Gergő is úgy vélekedik, minden egyes próbára megérte elmenni, mert sokat tanultak,és jó volt a társaság. Mivel nagyon fontos volt számára ez a darab nem érezte megterhelőnek az iskola mellett részt venni a próbákon, a nehezebb napok ellenére sem. A teljesítménnyel elégedett, úgy gondolja mindenki egyaránt kihozta a maximumot magából, cserébe sokat kaptak ők is, szakmailag és emberileg is.

A rendező is elégedett, és bár a közeljövőben nincsenek hasonló tervei, mindenképpen szeretne még valamikor ezzel a korosztállyal dolgozni.

  Első lépések a világot jelentő deszkákon

Joó Renáta 23 éves székelyudvarhelyi lány, akire joggal mondhatnánk, hogy szinte előbb meg tanult táncolni, mint járni.

Reni kedves, jó barátnőm, jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakán tanul, és az egyetem mellett tagja az András Lóránt társulatnak, így életének szerves része a táncszínház is.

A mozgásművészet, a táncosok kecsessége, a testtel való kommunikálás képessége sokunktól távol áll, vannak, akik nem is ismerik az előadó művészetnek ezt az időigényes, de csodálatos látványt nyújtó, és nehézségeiben is szép formáját. Én is, Reni néhány megtekintett előadása – és alapos rácsodálkozás – után kaptam fel a fejem, és kezdtem el reflektálni a tánc világára, ami kitölti az ő mindennapjait. Úgy érzem, nem mehetünk el a művészet ezen különleges formája mellett mindenféle odafigyelés nélkül, mert maradandó élményekkel gazdagodhatunk általuk, és nem utolsó sorban azért sem, mert rengeteg munka van a tánszínházi előadások mögött. Erről, és a világot jelentő deszkákon óvatos léptekkel való haladásáról beszélgettünk :

1.Mesélj kicsit a szakmádról, az azt megelőző dolgokról, hogyan jutottál Vásárhelyig?

A tánc iránti rajongásom már egészen korán elkezdődött. Alig múltam 6 éves, amikor először részt vettem egy néptáncórán, amely akkor még leginkább csak lépegetésekről meg játékokról szólt. Idővel állandó tagja lettem a Kékiringó néptánccsoportnak, amely végigkísérte a gyerekkoromat. Ezt követően, érettségi után nem sokkal lehetőségem nyílt az Udvarhely Néptáncműhelynél dolgozni. Az ott töltött két év nagyban segítette a fejlődésemet, illetve időközben megismerkedhettem a néptánc mellett a kortárstánc, táncszínház egy kis szegmensével. Ezt követően 2015-ben kerültem Marosvásárhelyre, ahol a Művészeti Egyetem koreográfia (mozgásművészet) szakára jelentkeztem. Az egyetem mellett, az András Lóránt társulat bedolgozójaként is tevékenykedem folyamatosan.

2. A tánc szeretete tehát már gyerekkorod óta szerves része az életednek, és minden a néptáncolással kezdődött. Amit most csinálsz és a néptánc között elég nagy a szakadék, mennyire volt nehéz “átalakítani” a mozgás kultúrádat, a néptáncosból a kortárs művészetnek megfelelővé?

Valóban más, természetesen sok mindenben különbözik egymástól ez a két műfaj, de az eddigi tapasztalataim alapján mégis azt gondolom, hogy összefügg, és segítik egymást. Az én mozgás kultúrám eléggé különbözött attól, amit ez a műfaj igényel, ilyen például a plaszticitás, illetve fizikai felkészültség. Igazából ezek a dolgok folyamatos nehézséget jelentenek, viszont szerencsére fejleszthetők.

3. Amit te csinálsz, nem csupán tánc, hanem színészet is. Voltak gátlásaid, amelyeket le kellett győznöd, amikor előadóművész vált belőled?

Igazság szerint ez is egy folyamatos fejlődésen megy keresztül (úgy a gátlásaimon való munkálkodás, mint az úgymond előadóművésszé válás.) Eléggé gátlásos ember vagyok, úgy hiszem, az eddigi tapasztalataimra alapozva. Ennek ellenére mégsem úgy gondolok ezekre az úgymond „nehézséget” jelentő dolgokra, mint rossz dolgokra, vagyis nem így élem meg. Sokkal inkább új, a határaimat feszegető lépcsőfokokként gondolok rájuk.

4. Mi volt eddig a legnehezebb dolog számodra, amit ennek az életformának a velejárója?

Mindenképp a velejárója, hogy minden időnket felveszi. Sosem lehet eleget gyakorolni, haladni. Mindig van tovább és tovább. Ezt olykor nehézségként éljünk meg, viszont közben tudatában vagyunk annak, hogy az idő ráfordítás mennyire indokolt.


5. Mesélj kicsit a legmaradandóbb élményeidről, amelyeket az elmúlt pár év során szereztél


Minden maradandó. Kicsit úgy gondolok ezekre az évekre, hogy nagyon rövid idő ez ahhoz, hogy mindent megtanuljunk, éppen ezért nagyon résen kell lennünk, és a szivacshoz hasonlóan, mindent magunkba kell szívnunk, amire csak lehetőségünk adódik, annak érdekében, hogy később legyen, amiből gazdálkodjunk, és tovább építgessünk. Minden próbafolyamat maradandó, elkönyveljük magunkban úgy a pozitív, minta negatív élményeket. Minél több emberrel dolgozunk, annál több tapasztalatot szerzünk e téren is, amelyek fontos és meghatározó tapasztalatok lehetnek a jövőbeli munkáink tekintetében.


6. Melyek azok a dolgok, amelyeken tudatosan javítanod kellett, hogy segítsenek az előre haladásban?

Első sorban a gátlások, amikről már korábban beszéltünk. De ezen kívül is van még rengeteg dolog, mint a pontosság, az igényes munkára való törekvés, kitartás… Igazából csupa olyan dolog, amely minden ember hétköznapjainak a része, csak a saját nyelvére fordítva. 


7. Hogy érzed, a környezetedben mennyire értik és értékelik, amit csinálsz?

Változó. Eddig úgy tapasztaltam, hogy többnyire nem értik. Nem is olyan rég egy kedves, idős hölggyel beszélgettem miközben a buszra vártunk és megkérdezte, hogy mit tanulok, mivel foglalkozom. Röviden igyekeztem fogalmazni, de aztán nem teljesen értette, hogy mi is ez pontosan, de nagyon érdeklődő volt, így hosszabban belementünk a beszélgetésbe. Ez nem csak az ő esetében volt így. Sokan a közvetlen környezetemből sem értik néha, hogy mi is ez és mivel jár pontosan. Úgy tapasztalom, hogy mivel még nem túlságosan elterjedt nálunk a táncszínház fogalma, az emberek elsőre idegenkednek tőle.

8. Van példaképed, vagy valaki akiből inspirálódni tudsz? Ha igen, ki? És hogyan merítesz belőle “erőt”? Ha nincs, ki\ mi az amiből erőt tudsz meríteni, amikor mély ponton vagy?

Nem igazán hittem én soha ezekben a példaképek felállításában és követésében. Nagyon sok ember van, akinek szeretem és tisztelem a munkásságát és az elért eredményeit. Figyelemmel kísérem és igyekszem tanulni tőlük, akár nehéz időszakokban, akár csak a hétköznapok tekintetében.


9. Hogyan képzeled el a jövődet? Mostmár utolsó évesként biztosan vannak terveid, kicsit mesélnél a hosszú távú elképzeléseidről?


Elképzeléseim vannak, konkrét tervem még nincs. De mindenképp a továbbtanulás és a további fejlődés lehetőségének a keresése, elérése a cél.

Képek forrása: az András Lóránt társulat facebook oldala

Doboz ember

Nem hétköznapi utat járt be Pálffy Péter, vele beszélgettem a marosvásárhelyi G nevezetű kávézóban.

Pálffy Péter Marosvásárhelyen végzett a Színművészeti egyetemen, színészmesterség szakon, majd rendezői mesterit szerzett. Mai napig is Marosvásárhelyen él és tevékenykedik. Leghíresebb előadásai: A bíborszínű virág (színész), A legkisebb boszorkány (színész), Doboz ember (rendező), Hé, Faust! (rendező), Ólomvitézek (színész).

Mikor volt az első találkozásod a színész-világgal?

Amikor 11.-es voltam. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumba jártam matematika-informatika szakos diákként. Akkor rendezett az iskolában Kincses Réka, Kincses Elemér unokahúga, egy darabot a Diogenész és a kutya címmel. Megkérdezte a diákságot, hogy ki szeretne szerepelni Pláton illetve Diogenész tanítványaként. Nagy bátorság kellett, hogy odamenjek Rékához jelentkezni az egyik szerepre. Soha nem felejtem azt a pillantást, hisz én matek-infós kockafejű voltam, rám nézett és azt kérdezte, hogy: te?

Úgye a marosvásárhlyi Színművészeti Egyetemen végeztél. Beszélj erről: az egyetemi évekről, a felvételiről.

Azt tudni kell, hogy ez a szakma, nem csak sikerekből áll, sőt alapvetően nagyon sok a mélypont. Ez egy kicsit olyan volt, hogy végre elhatároztam magam, hogy ebben a szakmában megszerzem a diplomát és professzionálisan fogok vele foglalkozni. A büszkeségem nem  engedte, hogy bárkit is felkérjek arra, hogy segítsen a felkészülésben és ez azt eredményezte, hogy, bár nagyon szerettek volna felvenni, én nagyon-nagyon elrontottam a felvételimet. Jim Morrisonnak egy versét vittem, azt különböző módon kérték tőlem és éreztem, hogy mit szeretnének hallani, de egyszerűen annyira leblokkoltam, hogy képtelen voltam megcsinálni, amit elvártak.

Volt, aki furcsálta, hogy milyen szakmát választottál?

Ez a harmadéves államvizsgámhoz kötődik. Amikor rendeztem be a teret az előadásomhoz a tanárok ki-be járkáltak és figyelték, hogy hogyan készülök a vizsgaelőadásomra. Egy Tompa Miklós portréjával ellátott póló volt rajtam és az egyik tanár megkérdezte, hogy nem gondolom, hogy forog most a sírjában? Mondom: tanár úr én remélem, hogy nem. Előadás után megkérdeztem, hogy: hogy gondolja tanár úr, forog a sírjában? Akkor mondta, hogy ő is úgy gondolja, hogy nem.

Ugyancsak az államvizsga produkcióm kapcsán merült fel némi probléma. Elmondtam, hogy milyen fényekre lenne szükségem, hogy mit szeretnék a térben. Akkor vágták a fejemhez, hogy mit ugrálok, hisz csak egy diák vagyok és örüljek, hogy egyáltalán bármit is biztosítanak számomra.

Végül, hogy sikerült az előadás?

Díszletmunkás voltam, a fényeket én állítottam be egy kis segítséggel. Takarítószemélyzet voltam, kellékes és rendező. Tulajdonképpen szerettem, csak ez volt először az a produkció, amikor azt éreztem, hogy sok.

Minden segítség nélkül?

Makacsságból, vagy nem tudom. Díszlettervezőt is kellett volna hívni, csak annyira erősek voltak bennem a képek, hogy mire eljutottam abba a fázisba, hogy akkor most leüljek egy díszlettervezővel beszélni addigra már konkrét kép volt előttem, már tudtam, hogy mit akarok, így azt szerettem volna, ha az illető nem alkotótárs, hanem végrehajtó.

Melyik volt a legemlékezetesebb szerep, amelyet el kellett játszanod?

Ez egy Hamlet adaptáció volt. A halálról túlról látjuk az egész történetet, ebben Rosencratz és Guildenstern voltam egy személyben. Érdekes önmagaddal beszélgetni.

Hogy érzed, sikerült helyt állnod?

Én azt gondolom egyébként, hogy minden emberben megvan az a többlényűség, hogy minden emberben több személyiség lakózik. Igazából csak a kivetítése volt annak, ami minden emberben benne van. Megpróbáltuk színpadi formában megjeleníteni, láthatóvá tenni ezt a lehetőséget. Furcsa volt olyan szempontból, hogy a két ember egymásra reagál, meg más a habitusuk. Kiugrálni egyik szerepből és hirtelen, egy másodperc töredéke alatt átkerülni a másikba. Kemény meló volt, de jó volt.

Melyik általad rendezett előadást szereted a legjobban?

A legjobb rendezésemnek a Doboz ember című előadást tartom. Ez Abe Kóbó egyik regényéből készült adaptáció. Egy ember beköltözik egy hűtőgépdobozba és megpróbál úgy létezni a világban. Mi az, ami kihozza a dobozból? Mi az, amiért elhagyja az általa biztonságosnak vélt környezetet? Tulajdonképpen egy hajléktalan, de mégsem hajléktalan, mert neki ez a hajléka.

Miért a Doboz ember?

Abe Kóbónak mindenki a Homokasszonyát ismeri. Én pedig megláttam azt a könyvet, megvettem, elolvastam és valami olyan elementáris hatással volt rám, hogy azt mondtam ezt muszáj valahogy színpadon megmutatni.

Azt gondolom, hogy minden ember saját maga köré fölállít bizonyos falakat, korlátokat, nejlonnal vonja be magát. Én azt keresem, hogy mi az, ami miatt valaki lebontja ezeket a gátakat, falakat. Valószínűleg romantikus lélek vagyok. Azt gondolom, hogy a szerelem az, ami miatt ezeket a gátakat, amiket belülről érzel, képes vagy ledönteni.