Utazás

KuszaPest

 

Fotó:thedailytop.com

Nemrégiben, kaptam egy telefont az örök-vigyorgó barátomtól:

–Nem lenne kedved elmenni egy hosszú hétvégére Budapestre? Kicsit kikapcsolódnánk, kiengednénk a gőzt, jó lesz, meglátod! Ugye jössz? Olyan rég mozdultunk ki! A szállást intézem. Na, akkor holnapután indulunk, oké? Szia, puszi!

Sok választási lehetőséget nem hagyott, és kívánkoztam is, szóval rábólintottam a dologra. Csütörtök estére volt kitűzve az indulás, másfél napom volt tehát felszabadítani a hétvégémet. Emlékszem, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kiruccanhassak, egész szerda éjszaka dolgoztam a pénteki órára beígért riportomon. Nem igazán vagyok a tecnhika embere, és a vágóprogram csínját-bínját sem tanultam még ki, így aztán meg sem lepődtem, amikor hajnali 5 órakor sikerült lecsapni a laptopomat és bezuhanni az ágyba. Ennél inkább meglepetés ért viszont másnap délben, amikor az utósimításokat akartam elvégezni a riporton, s láss csodát: mintha lassított felvételt néznék! Nem tudom, mi történhetett, de semmi nem passzolt: a hang is akadozott, a képeket sem játszta le rendesen a program. Újabb négy óra bütykölést vett igénybe, mire sikerült helyrehoznom. Most sem tudom, hogyan és mit állítgattam össze-vissza, de egyszer csak normál tempóban indult a felvétel. Oké, riport kész, viszont vészesen késésben voltam. Elég idejében, indulás előtt egy órával beugrott az is, hogy nincs mibe pakolnom: ha kézitáskát viszek, abban nem férek el és leszakad a kezem a cipekelésekor; bőröndből meg csak egy akkora méretűm van, amibe én is simán belef mászhatnék. És hagyjuk meg, az azért nem kicsi, úgyhogy egy hosszú hétvégére való ruha-adaggal nagyon hülyén néztem volna ki vele. Aztán Lóri barátom szerelt egyet nekem, –ahogy otthon mondjuk–, kicsi, ügyeset. Mire nem
jó a jó szomszédi viszony... Szóval ez az akadály is kipipálva. De mivel ő Székelyudvarhelyről érkezett busszal, s engem csak Gyalu határában tudtak felvenni, taxiznom kellett, hogy eljussak a találkozási pontig. Ezzel kezdődött igazából a na-ezt-nem-így-terveztem–történések sora. Amire leloholtam a tömbházból egy hátizsákkal és két túlpakolt kézitáskával (mert hát a bőröndömbe csak a busz érkeztével csomagolhattam), esett az eső és este 10 volt már. Taxit küldeni nem tudtak, s amelyik járgányba bepattantam, annak a veztője közölte: a városon kívül nem fog autóztatni. A szépen kivasalt hajam máris esőverte volt, és nagyon pörögtek a másodpercek. A második taxisnál viszont már szerencsével jártam: kiszáguldozott velem Gyalu irányába. Nagy örömmel hívom Lórit, hogy megérkeztem, ráadásul időben, ők hol vannak? A buszsofőr tolmácsolása szerint „még messze”. Szuper, gondoltam. Este van, esik, itt vagyok az autópálya szélén levő ipari terület kellős közepén. Amúgy senki sehol, csak én és a táskáim. Ja nem. Van itt még bőven parkoló kamion és ugató kutya is. Hogy mennyire lehettem rémült és elveszett, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a taxisofőr lekapcsolta az órát, és azt mondta, nincs szíve ilyen körülmények közt itthagyni engem egyedül. 

Halleluja! Örültem az emberségnek, amivel ismeretlenül megajándékozott. Az pedig egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy a semmi közepén vagyok egy férfival, akiről nem tudok semmit, akivel nem beszélhetek az anyanyelvemen, és nem mellesleg nem kevés készpénz is van nálam. Csak utólag jöttem rá, mekkora szerencsém volt vele, s legfőképp a türelmével, ami több, mint háromnegyed órán keresztül kitartott, míg végre méltóztatott megérkezni a busz. A viszontlátás öröme és a megkönnyebbülés után az első kérésem az volt Lórihoz, hogy mesélje el, hol van az a megígért szállás, amiről beszélt nekem.

–Ja, hát azt még nem tudom, hol fogunk aludni. Gondoltam, majd kialakul...

 Hatásszünet. 

–Tehát megérkezünk hajnalban a Népligetbe és nincs ahová mennünk. Aha. Nagyszerű hétvége lesz.

–Ne törődj na, jó lesz minden!

És érdekes módon a fülig érő szájának látványa valahogy elhessegette az aggodalmaimat. Ráérősen nekiláttunk megenni a nagy halom dupla-sajtos szendvicseimet, hozzá a friss salit, utána a narancslét, és csak ezután kezdtünk el keresgélni a neten szállást. De a narancslé és csokiskeksz, meg a
kanyargós út nagyon felkavarta a gyomrom és émelyegni kezdtem.

–Mindegy már, hogy hol találunk szállást, csak hunyhassamle a szemeimet! Hanem vehetjük elő a zacskót...

Na, hát mi találtunk valamilyen szállást. Másnap kiderült, hogy nem ártott volna jobban megnézni a környéket, ahol aludni készültünk. A hajnali öt órai érkezést követően, a Népligetben való három órás dekkolásunk után, kissé szétesve, kissé fáradtan érkeztünk a szállásra. S az, mint kiderült, a VIII. kerület nem jó hírében álló részében volt.

–Újabb szuper döntés, bravó! –gondoltam. De hál’ Istennek azon kívül, hogy sötétedés után picit jobban odafigyeltünk, hogyan jövünk-megyünk az utcán, nem történt semmi félelmetes.

Az a napunk békésen telt: nagyokat kávéztunk és ettünk,

elmentünk plázázni –bármennyire is nem szeretem ezt a kifejezést–, majd moziba. Fene tudja már, hogy az átuzatott éjszaka tompított-e, vagy tényleg az összes filmbeli poén sikerült hatalmasra, de azelőtt még életemben nem patakzott a könnyem a röhögéstől egy vígjáték közben. A kellemes délutánt megtetőztük egy kései vonatozással Ceglédre, ott kellett Lórinak ugyanis Zumba órát tartania, ahová csatlakozott hozzánk egykori osztálytársunk, Ági is. Ő éppen Erasmus-programmal tanul a fővárosban és jóval otthonosabban mozgott itt, mint mi. A szállásra érve, alig vártam, hogy végre lezuhanyozhassam és ágyba zuhanjak. Örültem, hogy a kötelező jellegű, „péntekestipestibuli” alól kihúzhattam magam, és nélkülem mentek éjszakázni. Vajon öregszem?

Másnap délben pihenten és frissen –az én részemről legalább is–, felfedeztünk egy kicsit modern, kicsit avantgard, kicsit hanyag, kicsit össze-vissza, de mindenképpen full nagyvárosi, Jelen névre hallgató bisztrót. 

Ott sikerült jól megreggelizni. Úton vissza a szállásra megláttam egy mutatós kabátot egy kirakatban. Amikor meg észrevettem, hogy utolsó darab és emiatt leárazott termék, éreztem, hogy nem hagyhatom ott, és hogy ez nekem van megmaradva, árván, egyedül a kirakatban. Ez volt az első ilyen érzésem, de ez párszor rámtört még a hétvége során. Szombat este is például, amikor az egyik budai JYSK-be bekukkintva, megpillantottam magam egy tükörben. Gyönyörű látvány volt!

 Nem, nyugi, nem én. Hanem az a hatalmas, arany, fakeretes monstrum ott a falon. És igen, jól látjátok: 10 000 Ft. Ez volt a második olyan árucikk, amit nem hagyhattam ott.

–Dehát 175x75 cm-es, hogy fogod hazavinni, Zsanett? –kérdeztem magamtól. Sem a limuzinomat, sem a magángépemet nem hoztam magammal Erdélyből... :) De megoldom valahogyan. Súlyra nem nehéz, csak hát picit nagy...

        Hirtelen beugrottak édesapám kapcsolatai: van egy nagyon jó haverja, aki épp buszsofőr, és aki nem mellesleg éppen Székelyudvarhely–Budapest útvonalon közlekedik rendszeresen. Felhívtam, lebeszéltem: ő nincs most úton, de a kollégája szívesen elhozza, ha kiviszem vasárnap este a Népligetbe. Ó, hát hogyne vinném ki! Így legalább tudtam, hogy jobban vigyáznak majd rá, és az is jó volt, hogy egészen hazáig, Parajdig küldhetem. Mert hát Kolozsvárra is hiába cibáltam volna magammal. Na de vasárnap estig volt még egy napom, és először legalább a szállásra el kellett cipelnem. Na már most, mivel szelfit készíteni nem volt még egy harmadik kezem is, fényképpel nem tudom alátámasztani a látványt, amit a villamoson és a metrón tömegközlekedve nyújthattam. Ami biztos, hogy egy miniszoknyás, maxicsizmás, bepödört hajú lány egy hatalmas, fehér dobozt vonszolt maga után/ előtt. Ja és közben egy-egy átjárónál megkérdezi a járókelőket –mert hát a navigációt elindítani sincs még egy negyedik
keze–, hogy jó irányba tart-e a nyolcadik kerületbe. Tudjátok, abba a kerületbe, ahol az örömlányok, meg egyéb járulékos tartozékaik is „tanyáznak”...

Amikor otthon, a szálláson –mert megérkeztem épen és szerencsésen, hála az égnek– találkoztam a fellépéséről hazaérkezett Lórival, meglátott és csak annyit mondott:

–Hát te nem vagy normális! Na igen, néha éppen a nyerssége miatt szeretjük őt. Meg hát az is igaz, hogy volt ebben a vásárlásban némi bolondság, a lezsibbadt kezeimre visszagondolva nem is kicsi. De legalább elégedett voltam az aznapi teljesítményemmel. Tükör pipa, már csak a híres-neves és illatos karácsonyi vásárba szerettem volna eljutni. Venni egy-két gyönyörű, kézműves díszt a fára, megkóstolni ínycsiklandóan fűszeres forralt borokat és ünnepittas-mámorosan ágybazuhanni. Egy gyors összeszólalkozásunk viszont kettévágta szombat esti terveimet:

–Dehát azt mondtuk, ma elmegyünk bulizni!

–Bulizni??? Lóri, én mertem remélni, hogy tegnap este kibuliztad magad...

–Persze, hogy ki, a tegnapra. De ma egy új nap van, egy új lehetőség.

Édes Istenem, gondoltam. Hát hogy fogok én így hangolódni a báránykák s a betlehemesdi előtt? Addig húztuk-nyúztuk a témát, míg teljesen megvágtuk a hangulatot: ő durcásan ágybabújt, én meg még-csak-azért-is nekikerekedtem a vásárnak. A vadiúj, meleg kabátom rajtam, így már meg nem fagyhatok. Jó, igaz, hogy mindjárt éjfél és egyedül mászkálok a nagyvárosban, dehát csaknem lesz
ebből baj –nyugtattam magam a buszon, két hajléktalan mocskos szóváltása közben. A nyugi el is kelt, mert a hármas metróvonal épp felújítás alatt van, az azt pótló buszt meg senki nem tudja, pontosan mikor és hol közlekedik; a 4G-m merülőben és az aksim töltöttsége is csak 20%. Na, dehát csaknem Ugandában vagy Zsani, valahogy csak eljutsz a helyszínre! Hááát, pont nem sikerült megtalálni. Igaz, nem vagyok ász a tájékozódásban, de egy kis segítséggel már egész jól megy –főleg két hét, budapesti részképzés után még a tavaszról. És a Vörösmarty-téren is sokszor voltam már. Most mégsem sikerült odajutni. Négy megkérdezettből kettő külföldi, egy részeg volt, a legutolsó meg épp rohant elérni az utolsó villamost. Aztán valahogy csak elkeveredtem a helyszínre. Ahol viszont éjjel egy órakor már természetesen nem hogy ünnepi hangulat és meleg ital nem volt, de mégcsak egy nyitva levő stand sem. 

igen, ezt a látványt sikerült elszalasztani.  Fotó: dailynewshungary.com

         Leszűrtem a tanulságot: „Zsani, ne légy olyan akaratos és minden áron ne akard a saját elképzelésedet véghez vinni!” Hááát, kapcsolhattam volna korábban is. Egyelőre még mindig az utcán vagyok, egyedül, éjszaka. Navigációm nincs, álmos és nyűgös vagyok, ráadásul senki olyat nem látok, akit ne félnék leszólítani, hogy segítsen.

Mi lesz így?


(folytatás jövő héten)

KuszaPest

Folytatás.

Az ötödik megkérdezett utcaembere szerencsére már képben volt és eligazított. Na de én is tanultam már a kellemetlenségekből: nem a nyolckert, hanem a Blaha Lujza-teret kerestem. Így egész más volt a felállás. Mérgemben hazafele megvettem még pár szelet pizzát, hogyha már ellőttem az esténket, legalább éhesen ne kelljen lefeküdnünk. 

Vasárnap reggel, a szobánk elhagyása után szerencsére a tulaj megengedte, hogy amíg este el nem indulunk, a szálláson maradjanak a holmijaink. Ja tényleg, azt nem is említettem, hogy a szállásadónk egy indiai férfi volt, akivel végig angolul kellett beszélnem, és az csak az utolsó percen derült ki, hogy szuperül beszél magyarul is. Az aznapi nagy bevásárlás még hátra volt: mivel meggyűjtöttem kéthavi ösztöndíjamat – ami hála az égnek nagyon jól kisegíti az amúgy leszűkült egyetemista büdzsét – úgy gondoltam, megengedek magamnak még egy IKEÁs körütat. Egyrészt, mert élek-halok mindenért, ami svéd és ami lakberendezés, másrészt, mert ezt otthonról hozom, belém ívódott a neveltetésem során. Hiszen rengeteg munkát, energiát és bevételeink nagyrészét arra fordítjuk, hogy minél inkább élhetőbbé varázsoljuk a lakást. Azért, hogy igazán otthon érezhessük magunkat benne. Mi már csak egy ilyen tervezgető-rendezgető-dekoráló-barkácsoló család vagyunk. Szóval azt hiszem, magától értetődő az IKEA-láz. Annak meg külön örültem, hogy Lóri is azt mondta, venne haza egy-két praktikus terméket.

 Újra jókedvűen, hatalmas vigyorokkal metróztunk a célig. Ott bemenekülve az eső elől, a bejáratnál a bevásárlószekereket vadásztam éppen, amikor jött egy egyszerű, de rettentően bosszantó kérdés:

–Te Zsanett! Komolyan gondoltad, hogy vásárolni akarsz?

Na, a három órás, békés, tudatos,  megfontolt vásárolgatásomnak lőttek, gondoltam. Nyugi, Zsani, ne légy akaratos! Ez úgyis az utolsó napotok, kár vesződni – nyugtatgattam magam. Aztán végül, saját magamat is túlszárnyalva, fizetéssel együtt csak másfél órányira nyúlt a vásárlásom. Ami alatt sikerült kellő mennyiségű kaspót; nem elég gyertyát; egy-egy hangulatos lampiont és lámpatestet;  jópár képkeretet; meg sok-sok dekorelemet beszerezni. Nem csak nekünk, otthonra a lakásba, hanem még a szűk családnak, karácsonyi ajándékként is.

 De tudjátok, ezek az apróságok mennyi helyet foglaltak végül? Alig tudtam begyömöszölni 2 db. hatalmas, kék szatyorba. Na, lesz itt még mit cipelni, Zsani...

Valahogy csak elnyúztuk a zacsikat a szállásra. Ott aztán elváltunk: ő ismerősökkel ment találkozni, én meg elindultam leszállítani a zsákmányokat a Népligetbe. Na már most, taxival is mehettem volna, de akármelyikbe nem fért volna be a tükör dobozostól. Ráadásul túl drága is volt: a 2 út árából pontosan még egy tükröt vehettem volna. Akkor meg mi logikája lett volna az egész áron aluli beszerzésnek? Szóval útrakeltem, megint. GPS előre betöltve, útvonal kinézve, fel voltam már készülve. Amikor a tükröt leszállítottam, elindultam vissza a szállásra a nagy IKEÁs zacskókért is. Itt már nem teljesen éreztem a karjaimat, és fél percig azon gondolkodtam, hogy feladom. De amint ott fújtattam az utcán, észrevettem, hogy nagyon sokan jönnek velem szembe: ugyanazzal a megpakolt, kék csomaggal. Ugyanúgy, csak meggörnyedve, koszosan, szutykosan, szakadt ruhákban, árván és otthontalanul. Az ő szatyrukban ráadásul nem vadiúj, csillogó dekorációs elemek, hanem az összes holmijuk ott volt.  Hirtelen meg is szégyelltem magam, és szerencsés, rózsaszín, kis világom által kreált problémácskáimat. Úgyhogy ezek után már lehajtott fejjel battyogtam tovább az esőben. Amikor megérkeztem, és elintegettem a buszt, ami egész Parajdig szállította a meglepetéseket, már azon sem aggódtam, hogy vajon kibírja-e a tükröm hazáig törés nélkül. Valahogy éreztem, hogy megnyugodhatok. Békésen visszaérkeztem újból a szállásra – aznap már negyedjére –, és megint elindultam az állomásra, most már nem egyedül, hiszen mindkettőnknek menni kellett haza. Aki volt elutazva pár napra, az biztosan tudja, hogy valami megmagyarázhatatlan erő folytán sosem sikerül ugyanannyi csomaggal hazaindulni, mint amennyivel elindul az ember. Mindig úgy alakul, hogy jóval több lesz. Ekkor viszont már gyerekjátéknak tűnt a még hátramaradt ajándéktárgyak hazavitele. Elszántam magam, hogyha megfeszülök is hazaszállítok mindent! És sikerült is. Bár a hazaút sem zajlott zökkenőmentesen, de ezek után már nem is vártam el.

Sikerült kikunyerálnom a sofőrnél, hogy ne az autópálya szélén, a semmi közepén tegyenek le  majd hajnalban, hanem szállhassak le Kolozsváron. Nem örült neki, dehát legyen. Ilyen egyszerű lenne? Ezután hamar elnyomott az álom. Jóval később ébredtem csak, arra, hogy Lóri erősen rázogat. A sofőr éppen ordított a buszban, ráadásul nekem: szálljak le, egy másik buszjárat bemegy a városba, így akkor neki nem kell kerülőt tennie. Kissé lassan fogtam fel még félálomban a dolgokat. Ő viszont készségesen rásegített az ébredésemre, mert megint kiabálni kezdett: mire várok? Siessek, mert itt hagynak hanem! Lemászom a buszból, kivenni a csomagtérből a bőröndömet. De ha visszaemlékeztek még, nekem nem volt sajátom, úgyhogy Lóri szomszédja adta kölcsön az övét. Az összes többi, közepes méretű, és egy tucat ugyanolyannak tűnő, szintén fekete valiza közül hirtelen nem tudtam dönteni, sötétben ráadásul, hogy melyik is az enyém. Addigra már ott termett mellettem a másik buszvezető, jött segíteni: gyorsan felnyitottam a bőröndöt, nehogy mégis másét hozzam magammal. Erre meghallom a türelmetlenkedőt: ne mind’ nézegessem annyit, vigyem már s menjek Kolozsvárra, hogy legyen letudva és hogy ő már egyszer megnyugodhasson. Hűha, mennyire frusztráló lehet ez a sofőr szakma, gondoltam és sehogy sem értettem a gorombaságát.

De végül is, jól alakult az utam a városba: a kedves sofőr, – mert megérdemelte, hogy így nevezzem –, nem hogy az utcánkig, hanem egészen a tömbházunk bejáratáig vitt.  Hajnali 5-kor, a régvárt zuhanyzás közben, természetesen már csak mosolyogtam mindenen: a cipekedésen, a panzión s a jó környéken, a kihagyott bulikon, a lekésett vásáron és az IKEÁs futamon. 

A legviccesebb az egészben mégiscsak az, hogy lassan rá kell jönnöm: tényleg sehová nem tudunk úgy elindulni Lóri barátommal, hogy abból ne legyenek komplikációk. Még sosem sikerült semmi úgy, ahogyan előre elterveztük, és még sosem tudtunk egy utat duzzogás nélkül megejteni. Van valami abban, ha mi ketten összekerülünk. Azzal a sráccal, akivel 16 éves korunk óta tart már a barátságunk, és aki kicsit olyan nekem, minth a testvérem is lenne. Állítólag, még külsőre is hasonlítunk. Mondjuk szerinte ez max. azért lehet, mert mindkettőnknek jó nagy az orrunk...

Bolondozásait félretéve, amellett, hogy nyugtáztam: annak ellenére is erős marad a barátságunk, hogy nagyon különbözőek vagyunk; volt ennek a pesti útnak egy ennél is fontosabb ajándéka számomra. Mégpedig az, hogy felismertem végre: adni igenis tényleg felemelőbb, mint kapni. Mert amikor meghallottam a családtagjaim hangját a telefonban, benne a meglepetséggel és az örömmel, az kárpótolta az összes, lehetetlennek tűnő cipekedésemet. Nem is annyira a tárgyak értékét, az összegét méltányolták, hanem azt a döcögős utat, amit megtettem azért, hogy meglepetést szerezzek nekik. És ekkor már tudtam, hogy tényleg megérte.

Az én Angliám

Anglia megismerése a köztudatban –tapasztalataim szerint – egyet jelent London felfedezésével. Ha az ország nevét halljuk, legtöbbünknek óhatatlanul a főváros ugrik be először, a maga látnivalóival.

A sors szerencsés fintora ezért, hogy Észak- Angliába „száműzött” engem az elmúlt nyár idejére, egy kisvárosba, Skiptonba. Így sikerült megdöntenem a saját sztereotípiáimat, és az ott látottak mondatják most velem, hogy aki nem látta az ország északi részeit, valójában nem is tudja milyen az igazi Anglia.
Három hónap alatt – és egy társsal, aki már mindezt tudta érkezésemkor – volt időm olyan helyekre ellátogatni, amelyek hatására most azt mondom, a szigetország azon részei, amelyeket kevésbé érint a turizmus, és amelyekre nem tette még rá nagymértékben bélyegét a modernizáció, egyszerűen lélegzetelállítóak.
Az igazi Anglia számomra tehát az a hely, ahol a tengerbe vesző, elhagyatott, zordon, szél fútta sziklafalakról csodálhatjuk a tájat.


Az a hely, ahol ezeken a sziklafalakon a vérfoltos történelem viharait átvészelő, ódon várkastélyok és apátságok magaslanak, filmbéli látványt nyújtva az arra látogatóknak.

Észak Anglia a végtelen, kőkerítéssel parcellázott zöld dombok, a lilába fordult hangás völgyek, a csillogó tavak, a zabolátlan patakok, a robusztus kőtemplomok, az ősi hagyományok, és az olykor érthetetlen északi akcentussal beszélő lokálpatrióták otthona. 

A mesés tájakon sétálgatva az embernek olyan érzése támad olykor, mintha néhány évvel ezelőtt megállt volna az idő.

Ha kellőképpen át tudjuk adni magunkat a látványnak, ha képesek vagyunk megállni egy percre, és kiszakadni a rohanó hétköznapokból, akkor rájövünk: a nyugalom földje ez.

Bár az időjárás nem kedvez a mediterrán éghajlat szerelmeseinek, én mégis csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy ha Angliába látogat, észak fele vegye az irányt. A lehengerlő látvány majd kárpótolja a napsütés hiányát! J