Képzőművészet

Közel fél évszázada gyűjti a régi korok tárgyi 

emlékeit

Balázsi Dénes székelyszentléleki nyugalmazott tanár idén decemberben tölti nyolcvanegyedik életévét. Dénes bácsi gyűjtőmunkájának eredménye a már közel negyven éve látogatható szentléleki múzeumház, amelynek gondozásán és fenntartásán – családjával együtt – fáradhatatlanul dolgozik napjainkban is.

Az 1970-es években kezdődött a gyűjtőmunka, akkor alapozták meg az azóta is folyamatosan bővülő gyűjteményt. A gyűjtéshez nagyban hozzájárult az akkori tantestület és a tanulók többsége. A vidéken kallódó értékekre a pionírszövetségben működő Kincskereső-mozgalomban hívták fel a figyelmet, így igen sok, még fellelhető, olykor száz-kétszáz éves tárgyakat sikerült megmenteni, hogy aztán kiállítás formájában közkinccsé tehessék. A tárgyak többnyire a 19. századból valók, a község falvaiból, valamint Sóvidékről kerültek a gyűjteménybe. A kiállított régiségeknek helyet adó ház – amelyet a község vásárolt meg – eredetileg a Bíró utcában állt, később költöztették mai helyére a múzeumot, amelyet 1977. május 9-én avattak fel. Az épület jelenleg is jó állapotban van, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum működteti, és a nyugalmazott tanár gondozza nagy odaadással, közel negyven éve. A tájház udvarába, egy 1848-ban készült patinás székely kapun léphetünk be, amelyet tavaly nyáron a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontnak köszönhetően restauráltak.

Dénes bácsi ezt is fontos előrelépésnek tekinti, de sok más tennivaló is lenne, amelyekre olykor nehézségek árán sem sikerül megoldást találni. Régi tervei között szerepel például egy új épület felhúzása a jelenlegi szomszédságában, mert a múzeum a helyszűke miatt zsúfolt. Sok a szép és értékes tárgy, melyek például a ház körüli hagyományos munkákról, a népi mesterségekről mesélnek, ezeket időszakos kiállításokon lehetne bemutatni – magyarázta.

Balázsi Dénes azt is elmondta, külön kiállítást lehetne nyitni a hozományos ládákból, festett bútorokból, és gyűjteményük alkalmas lenne a kalondai taplófeldolgozás, a havasalji, valamint a pásztor élet megelevenítésére is, ehhez azonban egyetlen épület nem elegendő, a bővítés megpályázásában pedig adminisztratív nehézségek adódtak. A Haáz Rezső Múzeum viszont segítségükre volt és van a restaurálásban, a tárgyak tartósításában, de a közművesítésben is, például az áram bevezetését is nekik köszönhetik – magyarázta a nyugalmazott pedagógus. A múzeumház nagy népszerűségnek örvend a Nyikó mentén nyaraló turisták körében.

Dénes bácsi tapasztalatai szerint a fellendült faluturizmusnak is jót tesz, hogy a vendéglátók a kulturális programok közé betervezik a könnyen megközelíthető tájház felkeresését, így évente több külföldi csoport is megcsodálja a múzeumi tárlatot.

A jelenlegi gyűjtemény közel hétszáz tárgyból áll, több évtizednyi gyűjtőmunka eredménye, mely a Felső-Nyikó mente néprajzi hagyományait mutatja be. 

A tájház gazdagításán fáradhatatlanul ténykedő Balázsi Dénes azonban attól tart, nem lesz, aki tovább vigye munkáját. Úgy véli, nagyon fontos lenne, hogy a község vezetősége, de még az egyszerű polgárok is felfigyeljenek erre a pótolhatatlan értékeket őrző munkára, és részt vállaljanak a megőrzésében, hiszen rohamosan fogynak az őseink által ránk hagyott, különböző korokat visszatükröző, kézzel fogható értékek.

Amedeo Modigliani: Kitárt karú fekvő akt

      Ebben a bejegyzésben Amedeo Modigliani „Kitárt karú fekvő akt” című képével fogunk megismerkedni. Talán többek között azért esett erre a képre a választás, mert túl a művész érdekes alakján, stílusokba, izmusokba be nem sorolható festői látásmódján, olyan egyedi módon látta a személyek ábrázolását, ahogy eddig ezt kevés művésznél voltam képes megfigyelni. Mindezen túl az akt festészetet is fontosnak tartom körüljárni, hiszen érdekes módon éppen egy olyan kórból származik ez a kép, amikor a meztelen test látványa, egy olyan meztelen testé, amin semmilyen titok nincs elfedve, még mindig a megrökönyödtetést váltotta ki az emberekből.

Az 1884-ben született Modigliani egy felvilágosult, az irodalom és filozófia iránt érdeklődő családban nevelkedik. 1898-ban tífuszt kap és mára már legendássá vált lázálmában jön rá, hogy elhivatottsága egyedül a művészet. Sokan sokféleképpen látták ezt a bohém művészt, a Montparnasse hercegét, akinek élete egyenlően oszlott meg a festészet és Párizs hajnalig nyitva tartó kocsmái, a furcsa lázálmok és a zsenialitás között. Napjai nagy részét modelljei társaságában töltötte, lefestette a külföldi és párizsi értelmiségiek legjavát, művészeket, irodalmárokat, de festett egyszerű párizsi hölgyeket, és gyerekeket is. Modigliani ugyanazokkal az eszközökkel festette meg modelljeit: a testek és az arc elemeit geometriai alakzatokra redukálta, a formákat leegyszerűsítette, megnyújtotta. Leginkább a test formájára koncetrált, nem fektetve hangsúlyt a háttér berendezettségére. Leghangsúlyosabban az arcra és a test körvonalaira összpontosított. Ebből a képletből is látszik, hogy egy bizonyos periódusban sokat foglalkozik a szobrászattal is.

A „Kitárt karú fekvő akt” vagy más néven „Rózsaszínű akt” is hasonló festmény a galéria kirakatában kiállítotthoz. Modigliani 1917-ben festi meg ezt a képét. A festmény ma a milánói Gianni Mattioli- magángyűjteményben található. A kép elkészítéséhez a festő olajfestéket használt és a vonalakat, színeket 60 x 92 cm hosszuságú vászonra vitte fel. A képen egy kitárt karú nő fekve válik ki az erős feketés-piros, szürkés-kék és fekete színekben úszó háttérből. Itt is mint más festményén jól kivehető a tudatos vonalvezetés: a test vonalait a vörös drapéria vonalai követi. A körvonalak megerősítéséhez néhol fekete színt használ a festő, ezáltal is jól kivehető a vonalak haladása. A test nagy geometriai formákban van felvíve a vászonra, és ez is adja az újdánságát ennek a testi ábrázolásnak. Az oldalra fordított fej egy tömb, azon az orr körvonala egybeér a szemöldök vonalával. A forma legjobban a mellek feszességében látható: valahogy mereven áll a mellek két formája, nem simul rá nyugodtan a testre. A formák ilyen módú felvitelében és a testpózból érezhető egy kis merevség az alakon. Ez természetesen nem vesz el a test szépségéből, mert bár a háttérre felvitt vörös, fekete, fehér és kék színek jól mutatják a magábanvaló színkonktrasztot, a test nem lesz durva színekkel árnyékolt, a sárgabarack árnyalatból adódóan megmarad a lágyság, a testrészek finoman következő egymásutánja. A test világos színével így tud erősen kivállni a háttérből, és egyben felhívni magára a figyelmet, sötét-világos színkontrasztot adva. A művész fő eszközei ehhez az egyszerűsítés és az absztrakció. Érdekes, hogy a fekete haj, és a szemgödör feketesége is mintha a háttérhez tartozna, így semmi más nem kerül előtérbe mint a test maga: az arc többi része, a nyak, karok, mellek stb.

Ellentétben az akadémikus festészettel Modigliani aktjai mezítelenségükkel, lágyságukkal, erotikájukkal, érzékiségről tanúskodnak. Hasonlókat érzek az itt elemzett festményen is. Az élettől pezsgő test magára vonzza a befogadó tekintetét, a test szinte leválik a vászonról és életre kap: járni kezd. Az egyedüli szembeötlő furcsaság az arcra festett fekete szemgödrök, amiből hiányzik a szemgolyó, mintha az alak lelke hiányozna a képről. Nem tudom, miért van ez, sok akton előfordul, hogy a művész nem festette meg a lelket is szimbolizáló szem-lélek-tükröt, viszont vannak alakok, amelyeken élettől pezsgő szemek sugárzanak. Talán a modellekkel való viszonyban lehet keresni a választ, ez viszont csak gyenge tapogatózás. Van valami idegenség érzet a képet szemlélve, mintha sosem ismerhetnénk meg a heverőn fekvő alakot. Ettől eltekintve mégis vélek életet felfedezni a képen, egy személyiség körvonalazódik a vásznon, az élő test, ami a színek nagyszerű egymás mellé rendeződéséből érződik valóban eleven húsként áll előttünk. 

Bármennyi könyvet is olvasunk Modigliani-ról, életrajzi regényt vagy filmet, talán sohasem érthetjük meg igazán mit is kívánt üzenni nekünk ezekkel a nagyszerű képekkel. Bár léteznek olyan nézetek, amelyek elutasítják a háttértudást, a művészi koncepciót a kép befogadásának aktusában. Úgy vélem Modigliani esetében nem is játszhatunk el azzal a gondolattal, hogy mit gondolhatott a szerző. Csak egyszerűen örülnünk kell a látványnak, amelyet azok az aktok, alakok mutatnak teljes valójukban felénk, amitől azt érezzük, hogy magunk is hús-vér emberek vagyunk, és még ennél is valami több.