A fő műsoridős Maci
A fő műsoridős Maci
A TV Maci először 1963. április 15-én jelent meg az MTV-n és az Esti mese szignálfilmje volt. A Maci már az 1960-as években kedvence lett a gyerekeknek. Az 1960-as és 70-es évek Tévémaciját Lengyel Zsolt terve alapján Köber Tibor alkotta meg. Az 1980-as években Koch Auréltól új formát kapott. Koch Aurél TV Macijának azonban hamar lejárt az ideje, Rudi Zoltán ugyanis kijelentette: meg kell reformálni a gyerekek kedvencét. Az MTV elnöke utasítást adott, a bábfigura „újragondolására”. A megújított TV Macit Foky Ottó készítette a Pannónia Filmstúdióban, 1982-ben kockázós bábfilmtechnikával. A Macinak tehát saját története van.
Én magam is, fiatalkorom ellenére jól ismerem a tévémacit, személyes nagy kedvencemmé vált. Vissza gondolva, az én gyerekkoromban már sok animációs filmet sugároztak a tévében, és a polcon sorakoztak a tündérmeséket feldolgozó Disney videókazetták, este mégis az estimesét néztem, a tévémaci bábfilmecskéjével kezdődően. Amikor pedig a nagyszüleimnél töltöttük a nyarat az unokatestvéreimmel, nagymamám mindig ki kiabált az ajtón, ha kezdődött az esti mese, és akkor vége volt az aznapi játéknak. Befele rohanva a lépcsőn már hallottuk a jól ismert dallamot, amire a zömök mackó otthonos kis lakásában készülődik a lefekvéshez. Ez valahogy afféle szokássá vállt, az esti mese kezdetével kezdődött a mi esténk is. Egyszer sem hagytuk ki, csak ha valami miatt nem működött a tévé.
Bár akkor még nem jelentett többet a mindennapos esti mese szimpatikus alakjánál, mára a tévémaci a Magyar Televízió talán legemblematikusabb figurájává vállt. Mi több, egyértelmű kultusza van, amely ma is él. De hogyan vált kultuszmacivá? Okai valószínűleg a a következők: egyrészt megjelenésétől fogva főműsoridőben sugározták. Másrészt, mivel csak egyetlen csatorna volt, aki tévét nézett, az kénytelen volt a macit nézni, így mindenki ismerte őt. De természetesen nem lehet csak ennyivel magyarázni, hiszen nagyon különös jelenség ő: a legtöbb embernek egyszerre nagyon személyes és nagyon általános, köztük nekem is. Nagyon személyes, mert ha véletlenül meghallom a főcimzenét valahol, rengeteg emléket csalogat elő. Eszembe jutnak az Atyhában töltött nyarak kiskoromból és ez mindig mosolyra fakaszt. Kellemes emlékek millióit hordozza ez a dallam, amely mint a legpontosabb óra, mindennap jelezte, hogy eljött a lefekvés idelye. Ha a maci ágybabújt nem volt apelláta, nekünk is azt kellett tennünk, persze csak fogmosás után, ahogy láthattuk tőle. De valahogy általános és megszokott is, hiszen ő a tévé maci, aki minden este megjelenik a képernyőn az esti mese előtt.
Ilyen, vagy hasonló emlékei sokunknak vannak a tévé macival, ezzel a kedves, édes figurával, aki az idők során sok családnál része lett a lefekvés előtti rutinnak. Attól viszont érdekesebb a története, hogy több volt szórakoztató gyerekműsornál. Hogy miért?
A kérdésre a válasz nemrég fogalmazódott meg bennem, amikor utána olvastam a báb filmecske történetének, valamint a korszaknak, amikor készült.
A Magyar Rádió és Televízióban a Gyermek és Ifjúsági főosztály foglalkozott az „Esti mesé”-vel. Az, hogy „Esti mese” legyen a tévében, pártpolitikai döntés volt. Az osztály feladata egy 1958-as határozat szerint elsősorban a „gyermek és ifjúsági nézők szocialista nevelését szolgáló műsorok szervezése és megvalósítása” volt, de feladatai közé tartozott a szülőknek szóló pedagógiai tanácsadás is. A műsorokat a következő rovatokba sorolták: „Gyermekrovat”, „Úttörő rovat”, „Ifjúsági rovat”, „Iskolatévé rovat”, „Ifjúsági tv-játék”. A gyermekrovat feladata az esti mese és a kicsinyeknek szóló műsorok, illetve valamennyi bábműsor szerkesztése volt.
1963-ra a különböző korosztályok számára már egyedi profilú, rendszeresen jelentkező, begyakorolt sorozatok készültek. Az éves műsortervben kiemelték, hogy a jövőben a mese televíziószerűbb megvalósítására kell törekedni. Ebben az évben mutatták be az első tévémacit. Erről így nyilatkoztak a készítők: „Külföldi televíziók tapasztalataiból tudjuk, hogy egy ilyen bábfigura, ha megnyeri a gyerekközönség szeretetét, nagyon nagy nevelő eszköz. Ez a bábfigura kalandjai során közvetlen kapcsolatot teremt a nézővel, s jelleméből következően felkelti érdeklődésüket, elfogadják tanácsait, együtt örülnek, izgulnak, szomorkodnak vele, s ennek következtében széles levelezőtábort alakíthat ki. Egy állandó bábfigura jelenléte több műsorunkban azt eredményezné, hogy ezek a műsorok gördülékenyebbek, kedvesebbek, hatásosabbak lennének.”
Ezen dolgok fényében azt hiszem, nem kell különösebben bizonyítani, hogy a televízióra már az első adásoktól kezdve politikai közvetítőként tekintettek. „Nincs hathatósabb agitáció, mint az, amelynek során a nézők saját szemükkel győződhetnek meg mindarról, ami a világban és az országban történik. Ily módon a Televízió a párt politika propagálásának, a politikai nevelésnek egyik leghatásosabb eszköze.” Ezt tekintetbe véve arra a megállapításra juthatunk, hogy mivel a tévé maci a magyar televízió „arca” volt, egyúttal az intézményt irányító hatalom arca is lett, ami magával vonta azt a tényt, hogy példamutatóan kellett viselkednie. Ezáltal igyekeztek formálni a gyerekek, de akár a felnőttek magatartását is, így a politika nagyon sokszor befolyásolta a macit érintő döntéseket.
Az egyik legjobb példa erre a maci lakásának kérdése. Az író, Bálint Ágnes úgy gondolta, hogy macija egy kis parasztházban fog lakni. Ennek két oka volt: egyrészt más meséiben is mindig vidékies-falusias helyszíneket szeretett megjeleníteni, másrészt minden meséje az egészséges életmódra tanított, és úgy gondolta, a falusi levegő nagyon egészséges. Ekkor azonban közbeszólt a pártpolitika. Elindult a panelprogram. A macinak, mint a televízió képviselőjének, alkalmazkodnia kellett a megváltozott körülményekhez, és falusi porta helyett ő is panelházban kapott lakást.
A másik szintén jó példa, a készítők szándéka, hogy nézőik ízlését és szocialista nevelését a „helyes” irányba tereljék – mindezt egy szimpatikus figura segítségével elérni mind a gyerek, mind a felnőttkorban egyszerűbb, mint utasítások kiadásával. Tömegeket manipuláltak vele, anélkül, hogy bárki bármit észre vett volna. Elképesztő egyszerűséggel tették mindezt, talán még napjaink erre szakosodott profijait is megszégyenítő módon.
A gyerekek, különösen a kicsik, nagyon szeretik a mesét. A gyermekosztály szerkesztői igyekeztek hasznos ismereteket átadni a mesékbe rejtve a gyermekek és az ifjúság számára is. A műsorokat a pedagógiai céltudatosság jellemezte, és ezt a szülők és a tanárok is örömmel vették. Sok anya a macira hivatkozva tanította meg gyerekeinek a mindennapi fürdést, fogmosást és a zokszó nélküli ágyba fekvést. A gyerekek pedig a macira hivatkozva követelhették minden este a mesét lefekvés előtt.
A maga egyszerűségében tehát egy elképesztő alkotás, amely képes volt televíziók elé láncolni a magyar társadalom nagyrészét, jó hatást gyakorolni a gyerekekre, de képes volt el érni a kívánt hatást a felnőtteknél is. Emellett attól is különleges, hogy megjeleníti a kort, amelyben készült, filmjei pedig egyértelműen leképezik az akkori lakásviszonyokat, öltözködést, mentalitást. Nincs még egy olyan figura, amely így egyesítené önmagában a korszak összes jellemzőjét
Generációk nőttek fel rajta, de hogy miért is vonzott annyiunkat a tévé elé, ha meghallottuk a jól ismert dallamot? Nem tudni– Talán azért szeretjük felnőtt fejjel is, mert a gyerekkort hozza vissza számunkra az a röpke néhány perc, ami régen oly sokat jelentett. Az öregeknek pedig visszacsempészi a mindennapokba azt a korszakot, amit úgy szeretnek elemlegetni egymás közt, amikor még fiatalok voltak. Eszükbe juttatja azokat az időket, amelyekből rohanó napjainkra talán már csak régi fotók maradtak. Más lett a divat, más az emberek mentalitása, az egyszerűség valahogy kiveszni látszik az emberek életéből. A tévémaci bábfilmecskéje azonban nem változott, csak annyiban, hogy ma már nem manipulál, hanem segít emlékezni azokra a dolgokra, amelyek olyan kedvesek ma is sok ember számára.
Ez aztán a CsodaNő!
Hol harcolhat együtt egy káprázatos, isteni erőkkel felfegyverzett, ógörög amazon és egy sokattapasztalt, jóképű, brit százados? Naná, hogy egy hollywoodi sikersztoriban, hol máshol? Hogyha még nem volt szerencséd megnézni a Wonder Womant, bízom benne, hogy a következőkben egy nagy rakás infóval gazdagodva kedvet kapsz hozzá!
A ’40-es évek beli hódításuk után mostanság ismét fénykorukat élik a képregényadaptációs filmek és sorozatok. Amint kiszivárgott pár tudnivaló a készülő, legújabb DC-képregényház filmadaptációjáról, rögtön előítéletektől vált hangossá a média. Mondván, hogy a film feminista, férfiakat diszkrimináló és előreláthatóan ez is belesimul majd a Warnerrel leszerződő DC-filmek picit együgyű, picit minőségtelen szuperhősfilmek stagnáló tengerébe. Az opponens másik tábor éppen ezek miatt várta a bemutatót: végre egy női főszereplő egy egész estés, nagy költségvetésű szuperhősmoziban! Ráadásul női rendezővel, Petty Jenkins-szel, aki mindenbizonnyal nem fog teljes mértékben hű maradni az eredeti történetszálhoz, (az egyébként Hans Zimmer és Junkie XL által bravúrosan megírt sztorihoz). És lőn Wonder Woman! -az utóbbi tábor hangja volt a nyerő. Az egyik központi filmelem, a háború és a küzdelem a fronton időben pl. korábbi: a cselekmény nagyrésze nem a képregénysorozatból megszokott második világháborúkor, hanem az első idején történik. És a főszereplőnk külseje is elmarad a rajzokból jól ismert dekoltázsközpontú, homokóra alkatú szexbombáétól. Ez a két fő módosítás azért megjegyzendő, mert szakítva amasszívan erotikus vonallal és mellőzve a sztoriból a hitlerista, nácihalálgépezetet; a történet kiemelkedik az egysíkú szuperhősmozik közül. A végeredmény pedig egy olyan produkció, ami minőségben már megelőzi a riválisát, a Marvelt; és az egész család számára élvezhető mozifilm. Sikerének titka egyértelműen a szinészi alakításnak köszönhető. A Csodanő, Gal Gadot és az angol kém, Steve Trevor kettőse (akit Chris Pine formál meg) olyan elragadó és szerethető, hogy nem is képregényre, mint inkább mesére emlékeztetnek. A kettejük közt kiérződő kémia olyan erősen jön át a filmvásznon, hogy első perctől tudjuk: ezek tutira egymásnak vannak teremtve. Egyesek olyan sztárpáros-alakításokkal emlegetik egy néven őket, mint Fred Astaire és Ginger Rogers. Bár férfi főszereplőnk karaktere is kidolgozott, nem veszi el a figyelmet főhősnőnkről, akit szerte a világon istenítenek filmbeli alakításáért. Nem véletlen, hogy az izraeli származású, eddig leginkább a modellszakmában befutott, sőt katonaként is tevékenykedő szinésznő körül megnövekedett a médiafigyelem. Vékony, szálkás, magas testalkata bár nem kifejezetten a bombanő-kategória, igéző szemeivel és karakteres arcszerkezetével tökéletes Wonder Woman. Mesterien hozza az egyszerre okos és naív, szende és szexi, makacs, mégis a világot megmenteni akaró főhősnő alakját. Karaktere nem mellesleg kifejezetten vicces is attól a perctől kezdve, amint saját világából átlép a modern korba. Hiszen az első világhábórú által megtépászott emberiség számára értékrendszere és hitvilága már idejétmúlt, merevsége és elhivatottsága pedig szórakoztató. Nem csoda: karddal, pajzzsal és az igazság varázslasszójával jár-kel a korabeli Londonban, ráadásul még szexi bőrrucit is visel.
A kasszasiker másik pillérét egyes részletekben találjuk, ami minden bizonnyal a rendező, a producer és a vágó-csapat munkáját dicséri. Az egyébként a képregényadaptáció műfajára jellemző normál tempójú és lassított felvételek váltakoztatása, és az akciódús jelenetek együttesen teszik látványossá a filmet. Ha már részletesség, akkor meg kell említeni a kidolgozott szín-és képi világot is. Ez leginkább a történet elejének helyszínéül szolgáló, paradicsomi látványában teljesedik ki. Azúrkék, csendes tenger; hófehér mészkősziklák sokasága és buja, zöld növényzet hármasa adja a pazar látványt. Ráadásul e csodás sziget lakói egytől-egyig nők. Ők a görög mitológiából ismert harcosok, az amazonok, akiket Zeusz azért teremtett, hogy megküzdjenek Árésszal. A mindig nyughatatlan háború istene ugyanis nem tűrte el, hogy Zeusz teremtményei ennyire elszaporodtak; ezért mindeféle elképzelhető rosszat mért az emberiségre. Természetesen emiatt Árész menesztést
kapott az Olümposzról, de azóta is tervezi a naaagy visszatérést. Erre az eshetőségre készülnek fel az emberiség szeme elől elrejtett Themüszkhira szigetén az amazonok. Királynőjük (Connie Nielsen) lánya az egyetlen gyermek a szigeten: ő a mi főhősünk, Diána, akit annak rendje és módja szerint mindentől óvnak ̶az olyan fontos infóktól is, mint pl. hogy az ő apja Zeusz. Ez az egész történet egy esti mese formájában jelenik meg a kis Diánának: mintha csak egy ókori elbeszélést lapozgatnánk, amelyben a szereplők néhány másodperc mozdulatlanságot követően életre kelnek. Ez ötletes
és látványos visszautalás az eredeti formára, a képregényre.
A siker másik összetevője pedig kétségkívül a forgatókönyvírók, illetve a képregényírók zsenialitása. Megálmodott történetük attól lesz izgalmas és szerethető, hogy teljesen abszurd, mégis értéket hordoz a mi világunk számára is. A szigeten folyamatos fekészülés és kiképzés zajlik; a legkiválóbb hadvezér, Antiópé (Robin Wright) már gyermekkorában meglátja a lehetőséget atettrekész és elszánt Diánában. Anyja kezdeti tiltakozása ellenére a királylányt a valaha volt legerősebb amazonná képezi ki a mestere. Minő meglepő, hogy mire felnő és erőtől duzzad a csajszi, hirtelen megjelenik az égbolton egy repülő vasmadár-izé és elkezdődik a bonyodalom. Diána észreveszi, s azonnal kimenti a vízből az addigra már lezuhant, fuldokló pilótát.
Naaa, nem úgy rémlik, mintha ezt a beaállítást már valahol láttad volna? Ugye, hogy a Kis Hableány jutott eszedbe? A mesei utalásokat azonban gyorsan felülírja az ezzel a képkockával kezdődő -és amúgy az egész későbbi párbeszédeiket átszövő- kedves, naív poénkodás. Amikor a sármos katonáról, Steve-ről kiderül, hogy angol kém, s megbízása a német haderőhöz való beépülés, megjelennek az őt üldöző német katonák is. A békés sziget egy csapásra felpezsdül. Steve elmondása szerint hatalmas háború dúl a külvilágban, és ha meg akarják akadályozni a szörnyű tömegpusztítást, akkor el kell juttatniuk a britekhez egy készülő fegyvert leíró füzetet. A férfi kiutat keres a szigetről, Diana pedig meggyőződésből tart vele: ha odakint háború van, akkor arról csak Árész tehet; szóval ideje megkeresni és jól elbánni vele, ja és egyúttal elhozni a békét az emberiségnek. Kettejük összecsiszolódása tartogatja a legviccesebb pillanatokat: a modern és a klasszikus világ találkozása, a női és férfi szerepeken való merengés kiapadhatatlan humorforrás. És ezen a ponton épül be a sztoriba a mondanivaló, a morális szál is. Egyfelől az ember örök harca jó és rossz között és a háborúk mögött futó, mocskos politikai szálak kidomborítása. Ugyanakkor a rendező olyan problémákra is rámutat, mint a nők helyzete a férfiak világában; a kisebbséggel szemben támasztott pejoratív nézeteink, vagy a mindent megvezető háborús propaganda. Ezek még ma is masszívan jelen vannak világunkban, még ha elsőre a letűnt korral elfeledettnek is tűnnek.
Éppen a sztori összetettsége és a szereplők szerethetősége az, ami ha feledhetővé nem is, de azért megbocsájthatóvá teszi a negatívumait. Mert azért abból is van neki. Az egyik legnagyobb pl. a negatív szereplők kidomborítatlansága. Sem a német főgonoszról, Ludendorf tábornokról nem tudunk meg túl sokat, sem segítőjéről, a rettegett tudósról, Méreg doktornőről. A kétségkívül nagyot szóló, harcmezőre érkezés jelenetei után pedig kissé ellaposodik a film. Talán a végső küzdelmet sem ilyenformán vártuk: az utolsó nagy összecsapás igencsak képregényszerű lett. De természetesen ez jól beleillik a fantasy világába; a fejlődéstörténet során megéltek szépen belesimulnak a kalandéba; a gondosan kidolgozott harcjelenetek pedig megállják helyüket az akció-kategóriában. Sőt, a bimbózó szerelemre finoman utaló, tényleg kedves jelenetek simán megérdemelnének egy romantikus minősítést is!
Hogy a két, különböző világból érkező harcos szerelme milyen mértékben bontakozhat ki és végül milyen sors vár az emberiségre, arról jobb, ha inkább saját magad győződsz meg! Plusz kedvcsinálónak itt a WW előzetese:https://www.youtube.com/watch?v=CFpWWWhfzAw
Ez aztán a CsodaNő!
Hol harcolhat együtt egy káprázatos, isteni erőkkel felfegyverzett, ógörög amazon és egy sokattapasztalt, jóképű, brit százados? Naná, hogy egy hollywoodi sikersztoriban, hol máshol? Hogyha még nem volt szerencséd megnézni a Wonder Womant, bízom benne, hogy a következőkben egy nagy rakás infóval gazdagodva kedvet kapsz hozzá!
A ’40-es évek beli hódításuk után mostanság ismét fénykorukat élik a képregényadaptációs filmek és sorozatok. Amint kiszivárgott pár tudnivaló a készülő, legújabb DC-képregényház filmadaptációjáról, rögtön előítéletektől vált hangossá a média. Mondván, hogy a film feminista, férfiakat diszkrimináló és előreláthatóan ez is belesimul majd a Warnerrel leszerződő DC-filmek picit együgyű, picit minőségtelen szuperhősfilmek stagnáló tengerébe. Az opponens másik tábor éppen ezek miatt várta a bemutatót: végre egy női főszereplő egy egész estés, nagy költségvetésű szuperhősmoziban! Ráadásul női rendezővel, Petty Jenkins-szel, aki mindenbizonnyal nem fog teljes mértékben hű maradni az eredeti történetszálhoz, (az egyébként Hans Zimmer és Junkie XL által bravúrosan megírt sztorihoz). És lőn Wonder Woman! -az utóbbi tábor hangja volt a nyerő. Az egyik központi filmelem, a háború és a küzdelem a fronton időben pl. korábbi: a cselekmény nagyrésze nem a képregénysorozatból megszokott második világháborúkor, hanem az első idején történik. És a főszereplőnk külseje is elmarad a rajzokból jól ismert dekoltázsközpontú, homokóra alkatú szexbombáétól. Ez a két fő módosítás azért megjegyzendő, mert szakítva amasszívan erotikus vonallal és mellőzve a sztoriból a hitlerista, nácihalálgépezetet; a történet kiemelkedik az egysíkú szuperhősmozik közül. A végeredmény pedig egy olyan produkció, ami minőségben már megelőzi a riválisát, a Marvelt; és az egész család számára élvezhető mozifilm. Sikerének titka egyértelműen a szinészi alakításnak köszönhető. A Csodanő, Gal Gadot és az angol kém, Steve Trevor kettőse (akit Chris Pine formál meg) olyan elragadó és szerethető, hogy nem is képregényre, mint inkább mesére emlékeztetnek. A kettejük közt kiérződő kémia olyan erősen jön át a filmvásznon, hogy első perctől tudjuk: ezek tutira egymásnak vannak teremtve. Egyesek olyan sztárpáros-alakításokkal emlegetik egy néven őket, mint Fred Astaire és Ginger Rogers. Bár férfi főszereplőnk karaktere is kidolgozott, nem veszi el a figyelmet főhősnőnkről, akit szerte a világon istenítenek filmbeli alakításáért. Nem véletlen, hogy az izraeli származású, eddig leginkább a modellszakmában befutott, sőt katonaként is tevékenykedő szinésznő körül megnövekedett a médiafigyelem. Vékony, szálkás, magas testalkata bár nem kifejezetten a bombanő-kategória, igéző szemeivel és karakteres arcszerkezetével tökéletes Wonder Woman. Mesterien hozza az egyszerre okos és naív, szende és szexi, makacs, mégis a világot megmenteni akaró főhősnő alakját. Karaktere nem mellesleg kifejezetten vicces is attól a perctől kezdve, amint saját világából átlép a modern korba. Hiszen az első világhábórú által megtépászott emberiség számára értékrendszere és hitvilága már idejétmúlt, merevsége és elhivatottsága pedig szórakoztató. Nem csoda: karddal, pajzzsal és az igazság varázslasszójával jár-kel a korabeli Londonban, ráadásul még szexi bőrrucit is visel.
A kasszasiker másik pillérét egyes részletekben találjuk, ami minden bizonnyal a rendező, a producer és a vágó-csapat munkáját dicséri. Az egyébként a képregényadaptáció műfajára jellemző normál tempójú és lassított felvételek váltakoztatása, és az akciódús jelenetek együttesen teszik látványossá a filmet. Ha már részletesség, akkor meg kell említeni a kidolgozott szín-és képi világot is. Ez leginkább a történet elejének helyszínéül szolgáló, paradicsomi látványában teljesedik ki. Azúrkék, csendes tenger; hófehér mészkősziklák sokasága és buja, zöld növényzet hármasa adja a pazar látványt. Ráadásul e csodás sziget lakói egytől-egyig nők. Ők a görög mitológiából ismert harcosok, az amazonok, akiket Zeusz azért teremtett, hogy megküzdjenek Árésszal. A mindig nyughatatlan háború istene ugyanis nem tűrte el, hogy Zeusz teremtményei ennyire elszaporodtak; ezért mindeféle elképzelhető rosszat mért az emberiségre. Természetesen emiatt Árész menesztést
és látványos visszautalás az eredeti formára, a képregényre.
A siker másik összetevője pedig kétségkívül a forgatókönyvírók, illetve a képregényírók zsenialitása. Megálmodott történetük attól lesz izgalmas és szerethető, hogy teljesen abszurd, mégis értéket hordoz a mi világunk számára is. A szigeten folyamatos fekészülés és kiképzés zajlik; a legkiválóbb hadvezér, Antiópé (Robin Wright) már gyermekkorában meglátja a lehetőséget atettrekész és elszánt Diánában. Anyja kezdeti tiltakozása ellenére a királylányt a valaha volt legerősebb amazonná képezi ki a mestere. Minő meglepő, hogy mire felnő és erőtől duzzad a csajszi, hirtelen megjelenik az égbolton egy repülő vasmadár-izé és elkezdődik a bonyodalom. Diána észreveszi, s azonnal kimenti a vízből az addigra már lezuhant, fuldokló pilótát.
Naaa, nem úgy rémlik, mintha ezt a beaállítást már valahol láttad volna? Ugye, hogy a Kis Hableány jutott eszedbe? A mesei utalásokat azonban gyorsan felülírja az ezzel a képkockával kezdődő -és amúgy az egész későbbi párbeszédeiket átszövő- kedves, naív poénkodás. Amikor a sármos katonáról, Steve-ről kiderül, hogy angol kém, s megbízása a német haderőhöz való beépülés, megjelennek az őt üldöző német katonák is. A békés sziget egy csapásra felpezsdül. Steve elmondása szerint hatalmas háború dúl a külvilágban, és ha meg akarják akadályozni a szörnyű tömegpusztítást, akkor el kell juttatniuk a britekhez egy készülő fegyvert leíró füzetet. A férfi kiutat keres a szigetről, Diana pedig meggyőződésből tart vele: ha odakint háború van, akkor arról csak Árész tehet; szóval ideje megkeresni és jól elbánni vele, ja és egyúttal elhozni a békét az emberiségnek. Kettejük összecsiszolódása tartogatja a legviccesebb pillanatokat: a modern és a klasszikus világ találkozása, a női és férfi szerepeken való merengés kiapadhatatlan humorforrás. És ezen a ponton épül be a sztoriba a mondanivaló, a morális szál is. Egyfelől az ember örök harca jó és rossz között és a háborúk mögött futó, mocskos politikai szálak kidomborítása. Ugyanakkor a rendező olyan problémákra is rámutat, mint a nők helyzete a férfiak világában; a kisebbséggel szemben támasztott pejoratív nézeteink, vagy a mindent megvezető háborús propaganda. Ezek még ma is masszívan jelen vannak világunkban, még ha elsőre a letűnt korral elfeledettnek is tűnnek.
Hogy a két, különböző világból érkező harcos szerelme milyen mértékben bontakozhat ki és végül milyen sors vár az emberiségre, arról jobb, ha inkább saját magad győződsz meg! Plusz kedvcsinálónak itt a WW előzetese:https://www.youtube.com/watch?v=CFpWWWhfzAw
A sötét ló nyomában
Újságírás-hallgatóként napról-napra egyre hangsúlyosabban tapasztalom, hogy kétféle médiafogyasztó létezik: a tudatos és a nem tudatos (hogy ne nevezzem félrevezetettnek). Mindkettő befolyásolható és befolyásolt is, viszont az utóbbi csoportba tartozók nem néznek a dolgok mögé és nem fogalmazódnak meg bennük kérdések a látottakkal, hallottakkal kapcsolatban. Ugyanígy van ez a zenehallgatási szokásainkkal is: legtöbben csak a dallamát, a műfaját, a ritmusát szeretjük meg adott zenének; viszont, hogy tulajdonképpen mit is akar üzennni általa az előadó, annak megértésére általában már nem fektetünk nagy hangsúlyt. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb esetben így nézzük a videoklipeket. Ez természetesen egyáltalán nem baj, hisz elsődleges céluk a szórakoztatás; viszont néha a zeneszámok szimbolikájára is odafigyelhetünk. Mert az teljesen biztos, hogy a képkockákat nem a véletlenszerűség elve rendezi el úgy és olyan módon, ahogyan azt mi látjuk. Három percnyi felvétel mögött egy teljes csapat kitartó, hosszú és tudatos munkája húzódik. A marketingesek sok esetben pedig egy valamire építenek: a fogyasztók tudatalatti manipulálására. Én pl. imádok zenét hallgatni. Nem ritkán egy-egy dalt rongyosra hallgatok. Másik kedvelt időtöltésem a dokumentumfilm-nézés, főleg hogyha egyiptomi kúltúra vonatkozásúak. Azt hiszem ezek fényében egyértelmű, hogy annak idején, amikor piacra dobták, egyből ráharaptam Katy Perry (és Juicy J): Dark Horse című dalára. A popsláger azonban több, mint egy fülbemászó dallam és megkapó díszlet kettőse. A sorok mögött és a vagányul ugráló háttértáncosokon túlmenően tartogat bőven elemezni valót a kritikus hallgatók számára.
Modernkori fáraónő
Az már a laikus zeneimádó számára is egyértelmű, hogy a popsztár az ősi egyiptomi kultúra hangulatát, hitvilágát eleveníti meg. Az antik világot megidéző zenei elemek mellett elegendő csak magára Katyre néznünk, és máris egy fáraónő képe lebeg előttünk: a vállig érő fekete haja és a homlokát takaró breton; a hangsúlyos szem-és testfestéke; a tógaszerű, arannyal és drágakövekkel díszített ruhái; a háttér, a díszlet és a sokatmondó felirat (Memphis, Egypt-a crazy long time ago) mind-mind az egyiptomi vonalat képviselik. De mi mit is akar az énekesnő elérni, üzenni ezzel? Egyszerűen csak kedveli az ősi kultúrát és úgy gondolja, hogy ez sokak számára eladható? Vagy csak tetszene hiúságának egy ilyen magas társadalmi megbecsülésnek örvendő, isteni erővel felruházott fáraónő megformálása? Ezek közül véletlenszerűen bármelyik igaz lehet, viszont a naivitáson túl, szerintem túlságosan megkomponált minden egyes képkocka ahhoz, hogy kizárólag holmi farsangosdi szerepjátszásként értékeljük.
Felszínes dalszöveg
Még mielőtt szétkapnám a dalt, leszögezném, hogy fülbemászónak, dallamosnak és szerethető ritmusúnak tartom. Viszont maga a szövege nem túl művészi, sem értéket hordozó, sőt igencsak zavaros és összefüggéstelen is.
"Ez itt
Katy Perry,
Juicy J, aha.
Tomboljunk!
Tudtam
Tudtam, hogy eljössz hozzám
S most itt vagy
De jobb, ha óvatos leszel
Mert én bármire képes vagyok.
Bármire, mindenre.
Hadd legyek a te Aphroditéd,
Hadd legyek a mindened.
de ne akard, hogy az ellenséged legyek!
Szóval a tűzzel akarsz játszani?
Tudnod kell, mire vállalkozol!
Meg mered tenni?
Mert olyan vagyok, akár egy sötét ló.
Készen állsz
Egy tökéletes viharra?
Mert ha egyszer az enyém leszel,
Nincs többé visszaút.
Jól jegyezd meg, amit mondok!
Ez a szerelem a fellegekbe fog repíteni.
Mintha madár lennél,
Egy madár ketrec nélkül,
Aki a földön jár.
A döntés a te kezedben van:
Igen vagy nem, de nem talán.
Jól gondold át, mielőtt belevágsz,
Mielőtt belevágsz.
Ez a nő egy vadállat
Úgy hívom, Karma.
Kitépi a szíved
Mint Jeffrey Dahmer.
Légy óvatos!
Ne vezesd félre!
A kiscsaj szíve szteroidon élt,
Olyan erős volt a szerelme.
Lehet, hogy beleszeretsz,
Amint meglátod.
Ha esélyt kapsz, jobb, ha megtartod.
Édes, mint a pite, de ha összetöröd a szívét,
Hideggé válik, mint a fagyasztó.
Ez a mese úgy végződik, hogy felbukkan a lovag.
Ő lehetne a Csipkerózsikám.
Majd én kómába teszem.
A francba, azt hiszem, beleszerettem!
Nem is akárhogy!
Totál belézúgtam, de nem számít.
Vele lenni olyan, mint hullámvasúton ülni.
Vidámparkot csinál a hálószobából.
A szerelme akár a drog:
Próbáltam megkapni, majd elhagyni.
De a kiscsaj olyan állati
A rabjává váltam..."[i]
Katy Perry,
Juicy J, aha.
Tomboljunk!
Tudtam
Tudtam, hogy eljössz hozzám
S most itt vagy
De jobb, ha óvatos leszel
Mert én bármire képes vagyok.
Bármire, mindenre.
Hadd legyek a te Aphroditéd,
Hadd legyek a mindened.
de ne akard, hogy az ellenséged legyek!
Szóval a tűzzel akarsz játszani?
Tudnod kell, mire vállalkozol!
Meg mered tenni?
Mert olyan vagyok, akár egy sötét ló.
Készen állsz
Egy tökéletes viharra?
Mert ha egyszer az enyém leszel,
Nincs többé visszaút.
Jól jegyezd meg, amit mondok!
Ez a szerelem a fellegekbe fog repíteni.
Mintha madár lennél,
Egy madár ketrec nélkül,
Aki a földön jár.
A döntés a te kezedben van:
Igen vagy nem, de nem talán.
Jól gondold át, mielőtt belevágsz,
Mielőtt belevágsz.
Ez a nő egy vadállat
Úgy hívom, Karma.
Kitépi a szíved
Mint Jeffrey Dahmer.
Légy óvatos!
Ne vezesd félre!
A kiscsaj szíve szteroidon élt,
Olyan erős volt a szerelme.
Lehet, hogy beleszeretsz,
Amint meglátod.
Ha esélyt kapsz, jobb, ha megtartod.
Édes, mint a pite, de ha összetöröd a szívét,
Hideggé válik, mint a fagyasztó.
Ez a mese úgy végződik, hogy felbukkan a lovag.
Ő lehetne a Csipkerózsikám.
Majd én kómába teszem.
A francba, azt hiszem, beleszerettem!
Nem is akárhogy!
Totál belézúgtam, de nem számít.
Vele lenni olyan, mint hullámvasúton ülni.
Vidámparkot csinál a hálószobából.
A szerelme akár a drog:
Próbáltam megkapni, majd elhagyni.
De a kiscsaj olyan állati
A rabjává váltam..."[i]
Katy, a „csatakanca”?
Hajnaból előbukkanó
A klip nyitójelenete egyszerre misztikus és kellemes: az énekesnő a Níluson hajókázva ébred, miközben a szolgái a felkelő Nap alatt hazaeveznek vele. A pasztellszínek és a szimmetrikus elrendezés miatt egy teljesen pozitív kép tárul elénk; a szöveget és a fáraónő szolgálóit elnézve viszont már valamiféle zavar vegyül ebbe a látszólagos nyugodtságba. A két kékbőrű férfi a fejdíszeik és nyakékeik alapján egy ismert egyiptomi alakra utalnak: Akenre, az alvilági hajósra. A révész feladata volt átkisérni a holtakat a Hétkapun, vagyis ő segítette a lelkeket átjutni a túlvilágra. A kék alakok szerepe ez esetben is az evezés. Emellett, a hieroglifákon ábrázolt hajók sem úgy néztek ki, mint az énekesnőé. Bár a kétoldali, felfelé ívelő hajóvég hű az eredetihez; a középen levő emelvénnyel nem találkozunk az ókori ábrázolásokon. A szimmetrikus elrendezés, a fókuszpontban levő énekesnő képével a néző perspektívájából inkább látszik ajtónak, bejáratnak, mintsem hajónak. Az alvilág kapuja lenne ez? És Katy Perry, mint az alvilág bejáratát őrző fáraónő, vagy istenség? Végül is lehetséges. Főleg, hogyha elgondolkodunk azon a tényen, hogy Lucifert (másnéven a Sátánt) a Hajnal fiaként is emlegetik, esetünkben pedig egyértelműen a kelő Napból meríti az energiát az énekesnő is. A félreértések elkerülése végett: nem vádolom az énekesnőt sátánizmussal, vagy okkult ideológiák követésével, pusztán csak a szimbolikáját próbálom értelmezni.
És ha már szimbólumoknál tartunk, fontos megemlíteni, hogy kettő annyira hangsúlyos, hogy az összes jelenetben megtalálható: ez a piramis és a mindentlátó szem. Észrevehető, hogy ott vannak mindenütt: az énekesnő hajára fetsve, az istenségek nyakékein, dekoratív elemként a háttérben és a hajóra festve is. Sokadszorra is lelassítva a felvételt, az az érzésem, mintha minden ekörül a szem körül forogna. Pontosabban, mintha az összes mondanivaló erre összpontosítana és mintha az énekesnő is ezt képviselné. A szem körüli értelmezések skálája viszont nagyon széles, és kultúránként eltérő módon is magyarázható. Az viszont mindegyikben közös, hogy egyfajta felsőbb hatalmat képvisel: a mindent látást. Nem meglepő, hogy ez a jelkép is az óegyiptomi mitológiából ered: Hórusz szemét ábrázolták így. Lévén az egyik legfontosabb egyiptomi isten, a szeme az uralkodás fontosságát jelképezi; azt az erőt és uralmat, amely biztosította az istenek, a királyok, az élők és a holtak életét (hiszen mint tudjuk, az egyiptomi kultúrába mélyen beleépül a túlvilági élet kultusza). A mindent látó szem a történelem során különböző jelentésváltozásokon ment keresztül, mivel más-más korokban újabb ideológiai csoportosulások tették meg jelképükké. Ami nekünk ez esetben releváns, az inkább az, hogy szinte mindegyik kultúrában megjelenik egy istenség, egy hatalom, akinek a célja a mindentudás. Emiatt a legtöbb civilizációban tartanak is ettől az istenségtől, és e félelemből kiindulva igyekeznek behódolni neki. Nem véletlen tehát a szemmel szorosan összekapcsolódó piramis sem, mint szimbólum: az a rendeltetése, hogy a csúcskövére állhasson és hogy elhozhassa a fényt az emberiségnek az, akit a legtöbb kultúrában csak Luciferként ismernek.
Behódolás vagy imádat?
Viszont közben megjelenik egy másik jelenet is. A rapper, Juicy J egy elsőre szarkofágnak tűnő sírhelyen fekszik. Figyelmesebben szemügyrevéve viszont jól látszik, hogy a szarkofág bikafejet ábrázol. Nem mellesleg, a jellegzetes kéztartásával ez a bikafejű-embertestű lény az iszlám vallásban a sátán megtestesítője.
A hatalmi piramis tetején
A következő jelenetben utolsónak érkezik Andzseti s egy piramist ajándékoz Katynak, akit ez végre nagyon felcsigáz. Most már felkel a trónjáról, az alattvalói leborulnak előtte és Andzsetit sem öli meg, csak kutyává változtatja. A lábai előtt csaholó, emberfejű kiskutya képe azért valljuk be elég abszurd és nem igényel túl sok elemzést. Ezután már menet közben látjuk, amint épp készül a piramis tetején elfoglalni az őt megillető helyet. A jelmeze is lecserélődött és ebben a jelenetben nemcsak elszántnak, hanem gonosznak és kapzsinak is tűnik, amint azt ordítja: "Meg mered tenni?/Mert olyan vagyok, akár egy sötét ló./Készen állsz/Egy tökéletes viharra?/Mert ha egyszer az enyém leszel,/Nincs többé visszaút.”
A legvégén kiengedi a szárnyait is, majd megnyílik a piramis és itt lépik a történetbe egy újabb értelmezési szegmens: megtörténik a hatalom átvétele, épülhet egy új világrend. De ez már az illuminátusokat körüllengő mítoszok-kérdéskörébe tartozik. Az ő létezésüknek és esetleges tevékenységeiknek, netán a világ fölötti uralom átvételének a megítélése nem az én tisztem. Sőt, azt sem állítom, hogy amikor az énekesnő menedzsereivel a videoklip készítéséhez látott, egy illuminátusok által befolyásolt állapotban a sátánt akarta volna reprezentálni. Egy dolgot azonban bizton állítok: az egyiptomi hitvilág ilyen jellegű feldolgozása nem véletlen és a megjelenített, gazdag szimbólum-paletta is tudatos. Minden egyes szimbólumnak, díszítőelemnek, színnek fontos szerepe van. Amennyiben valóban a fenti elméletek egyikét jelképezi a dal, a cukros-habos-babos-színes-díszes világ (ami egyébként jellemző az énekesnőre) jól kiegyensúlyozza az üzenet súlyosságát és mélységét. Igazából fogyaszthatóvá teszik ezáltal a feltételezett okkult, sátánista, összeesküvés elméletekkel átszőtt videoklipet.
A Dark horse sokadik, tüzetesebb megnézése- és hallgatása után még mindig kétellyel és csalódással vegyes érzéseim vannak: tényleg ilyen szélsőséges felfogást közvetít nekünk ez a csinos, finom nő? Hogyha igen, akkor vajon mi okból? Ezt talán csak ő érti, amit nekünk viszont értenünk kell az az, hogy ezzel a sokakat megbotránkoztató videó jó marketingfogásnak bizonyult. Erős médiavisszhangot és közel két milliárd megtekintést eredményezett.
Felhasznált források:
Napsütötte Varsó
Ha valaki tanulni szeretné,
hogy hogyan kell egy filmet rosszul indítani, akkor csak nyugodtan nézze meg
Niki Caro filmjét, az igaz történeten alapuló Menedék című életrajzi drámát.
A holokauszt témáját feldolgozó
alkotás kicsit sem középszerű. Kifejezetten kiemelkedik a témakört bemutató
filmek közül. Ellenben nem hitelességével, hanem pont ellenkezőleg. Fényűző
díszleteken keresztül, erőltetetten rejlik fel benne a kor valódi hangulata. A
valósághű ábrázolást mellőzve a látványra koncentrálódik a film nagy része.
Egzotikus állatok, gondtalan,
esztétikus karakterek, pompás környezet – ez az idillikus világ bűvöli el a
nézőt az első képkockákon. Szóval maga a lehetetlen. Minden luxust bedobtak a
rendezők, amire csak keret volt. Ez egy mesében jól mutatna, azonban a felfújt
tökély által, első perctől hitelét veszti a történet, bármely laikus számára
is.
Az első húsz perc komoly lelki
viadalt jelenthet a kritikus közönségnek, hogy vesse-e el előre megtervezett
két órás programját, és esetleg valami más elfoglaltságot keressen.
A film Diane Ackerman 2007-ben
kiadott könyvén alapszik, amely a második világháború fájdalmait eleveníti fel,
Antonina Żabińska naplóját feldolgozva. A történetből a Żabińska házaspár bátorsága bontakozik ki, akik lerombolt varsói állatkertjükben
bújtatnak, és onnan menekítenek ki közel 300, gettóból kicsempészett zsidót. Ebből a megrázó történetből, akár egy Schindler listája szintjére emelkedő
filmet is kreálhattak volna, azonban a Menedék
megközelítő mélységeket sem rejt.
Az alkotás főként a Jessica
Chastain által alakított Antonina Żabińskara alapoz, az ő karakterére építik
fel a filmet. Leginkább a nő érzéseit, gondolatait ismerhetjük meg, az ő
mindennapjait követhetjük. Jessica Chastain kiválóan alakítja szerepét, a többi
színészhez hasonlóan.
A szereplők hitelessége
ellenére, a történelmi valószerűség kérdésessé válik, amikor a németek 1939-ben
percek alatt masíroznak be Lengyelországba. Hasonlóan a gettófelkelést is pillanatok
alatt verik le a nácik, így a filmből ezek nem tűnnek komoly, megrázó
eseményeknek, csupán pillanatnyi problémának.
Egy lebutított változata tehát a Menedék, a holokauszt történetének.
Színes, látványos, mégis jellegtelen. Díszletei mögött súlytalanná válik az
állatként bujkáló zsidók, valamint az életüket kockáztató házaspár története.
Az emberi sorsok helyett a látványra fókuszáltak a rendezők, így egy könnyen
felejthető alkotás született.
A Żabińska házaspár története
sokkal többet érdemelt volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése