Ez aztán a CsodaNő!

         Hol harcolhat együtt egy káprázatos, isteni erőkkel felfegyverzett, ógörög amazon és egy sokat tapasztalt, jóképű, brit százados? Naná, hogy egy hollywoodi sikersztoriban, hol máshol? Hogyha még nem volt szerencséd megnézni a Wonder Womant, bízom benne, hogy a következőkben egy nagy rakás infóval gazdagodva kedvet kapsz hozzá!

A ’40-es évek beli hódításuk után mostanság ismét fénykorukat élik a képregényadaptációs filmek és sorozatok. Amint kiszivárgott pár tudnivaló a készülő, legújabb DC-képregényház filmadaptációjáról, rögtön előítéletektől vált hangossá a média. Mondván, hogy a film feminista, férfiakat diszkrimináló és előreláthatóan ez is belesimul majd a Warnerrel leszerződő DC-filmek picit együgyű, picit minőségtelen szuperhősfilmek stagnáló tengerébe. Az opponens másik tábor éppen ezek miatt várta a bemutatót: végre egy női főszereplő egy egész estés, nagy költségvetésű szuperhősmoziban! Ráadásul női rendezővel, Petty Jenkins-szel, aki mindenbizonnyal nem fog teljes mértékben hű maradni az eredeti történetszálhoz, (az egyébként Hans Zimmer és Junkie XL által bravúrosan megírt sztorihoz). És lőn Wonder Woman! -az utóbbi tábor hangja volt a nyerő. Az egyik központi filmelem, a háború és a küzdelem a fronton időben pl. korábbi: a cselekmény nagyrésze nem a képregénysorozatból megszokott második világháborúkor, hanem az első idején történik. És a főszereplőnk külseje is elmarad a rajzokból jól ismert dekoltázsközpontú, homokóra alkatú szexbombáétól. Ez a két fő módosítás azért megjegyzendő, mert szakítva amasszívan erotikus vonallal és mellőzve a sztoriból a hitlerista, nácihalálgépezetet; a történet kiemelkedik az egysíkú szuperhősmozik közül. A végeredmény pedig egy olyan produkció, ami minőségben már megelőzi a riválisát, a Marvelt; és az egész család számára élvezhető mozifilm. Sikerének titka egyértelműen a szinészi alakításnak köszönhető. A Csodanő, Gal Gadot és az angol kém, Steve Trevor  kettőse (akit Chris Pine formál meg) olyan elragadó és szerethető, hogy nem is képregényre, mint inkább mesére emlékeztetnek. A kettejük közt kiérződő kémia olyan erősen jön át a filmvásznon, hogy első perctől tudjuk: ezek tutira egymásnak vannak teremtve. Egyesek olyan sztárpáros-alakításokkal emlegetik egy néven őket, mint Fred Astaire és Ginger Rogers. Bár férfi főszereplőnk karaktere is kidolgozott, nem veszi el a figyelmet főhősnőnkről, akit szerte a világon istenítenek filmbeli alakításáért. Nem véletlen, hogy az izraeli származású, eddig leginkább a modellszakmában befutott, sőt katonaként is tevékenykedő szinésznő körül megnövekedett a médiafigyelem. Vékony, szálkás, magas testalkata bár nem kifejezetten a bombanő-kategória, igéző szemeivel és karakteres arcszerkezetével tökéletes Wonder Woman. Mesterien hozza az egyszerre okos és naív, szende és szexi, makacs, mégis a világot megmenteni akaró főhősnő alakját. Karaktere nem mellesleg kifejezetten vicces is attól a perctől kezdve, amint saját világából átlép a modern korba. Hiszen az első világhábórú által megtépászott emberiség számára értékrendszere és hitvilága már idejétmúlt, merevsége és elhivatottsága pedig szórakoztató. Nem csoda: karddal, pajzzsal és az igazság varázslasszójával jár-kel a korabeli Londonban, ráadásul még szexi bőrrucit is visel.

A kasszasiker másik pillérét egyes részletekben találjuk, ami minden bizonnyal a rendező, a producer és a vágó-csapat munkáját dicséri. Az egyébként a képregényadaptáció műfajára jellemző normál tempójú és lassított felvételek váltakoztatása, és az akciódús jelenetek együttesen teszik látványossá a filmet. Ha már részletesség, akkor meg kell említeni a kidolgozott szín-és képi világot is. Ez leginkább a történet elejének helyszínéül szolgáló, paradicsomi látványában teljesedik ki. Azúrkék, csendes tenger; hófehér mészkősziklák sokasága és buja, zöld növényzet hármasa adja a pazar látványt. Ráadásul e csodás sziget lakói egytől-egyig nők. Ők a görög mitológiából ismert harcosok, az amazonok, akiket Zeusz azért teremtett, hogy megküzdjenek Árésszal. A mindig nyughatatlan háború istene ugyanis nem tűrte el, hogy Zeusz teremtményei ennyire elszaporodtak; ezért mindeféle elképzelhető rosszat mért az emberiségre. Természetesen emiatt Árész menesztést

kapott az Olümposzról, de azóta is tervezi a naaagy visszatérést. Erre az eshetőségre készülnek fel az emberiség szeme elől elrejtett Themüszkhira szigetén az amazonok. Királynőjük (Connie Nielsen) lánya az egyetlen gyermek a szigeten: ő a mi főhősünk, Diána, akit annak rendje és módja szerint mindentől óvnak  ̶az olyan fontos infóktól is, mint pl. hogy az ő apja Zeusz. Ez az egész történet egy esti mese formájában jelenik meg a kis Diánának: mintha csak egy ókori elbeszélést lapozgatnánk, amelyben a szereplők néhány másodperc mozdulatlanságot követően életre kelnek. Ez ötletes

és látványos visszautalás az eredeti formára, a képregényre. 

A siker másik összetevője pedig kétségkívül a forgatókönyvírók, illetve a képregényírók zsenialitása. Megálmodott történetük attól lesz izgalmas és szerethető, hogy teljesen abszurd, mégis értéket hordoz a mi világunk számára is. A szigeten folyamatos fekészülés és kiképzés zajlik; a legkiválóbb hadvezér, Antiópé (Robin Wright) már gyermekkorában meglátja a lehetőséget atettrekész és elszánt Diánában. Anyja kezdeti tiltakozása ellenére a királylányt a valaha volt legerősebb amazonná képezi ki a mestere. Minő meglepő, hogy mire felnő és erőtől duzzad a csajszi, hirtelen megjelenik az égbolton egy repülő vasmadár-izé és elkezdődik a bonyodalom. Diána észreveszi, s azonnal kimenti a vízből az addigra már lezuhant, fuldokló pilótát.  

Naaa, nem úgy rémlik, mintha ezt a beaállítást már valahol láttad volna? Ugye, hogy  a Kis Hableány jutott eszedbe? A mesei utalásokat azonban gyorsan felülírja az ezzel a képkockával kezdődő -és amúgy az egész későbbi párbeszédeiket átszövő- kedves, naív poénkodás. Amikor a sármos katonáról, Steve-ről kiderül, hogy angol kém, s megbízása a német haderőhöz való beépülés, megjelennek az őt üldöző német katonák is. A békés sziget egy csapásra felpezsdül. Steve elmondása szerint hatalmas háború dúl a külvilágban, és ha meg akarják akadályozni a szörnyű tömegpusztítást, akkor el kell juttatniuk a britekhez egy készülő fegyvert leíró füzetet. A férfi kiutat keres a szigetről, Diana pedig meggyőződésből tart vele: ha odakint háború van, akkor arról csak Árész tehet; szóval ideje megkeresni és jól elbánni vele, ja és egyúttal elhozni a békét az emberiségnek. Kettejük összecsiszolódása tartogatja a  legviccesebb pillanatokat: a modern és a klasszikus világ találkozása, a női és férfi szerepeken való merengés kiapadhatatlan humorforrás. És ezen a ponton épül be a sztoriba a mondanivaló, a morális szál is. Egyfelől az ember örök harca jó és rossz között és a háborúk mögött futó, mocskos politikai szálak kidomborítása. Ugyanakkor a rendező olyan problémákra is rámutat, mint a nők helyzete a férfiak világában; a kisebbséggel szemben támasztott pejoratív nézeteink, vagy a mindent megvezető háborús propaganda. Ezek még ma is masszívan jelen vannak világunkban, még ha elsőre a letűnt korral elfeledettnek is tűnnek.

Éppen a sztori összetettsége és a szereplők szerethetősége az, ami ha feledhetővé nem is, de azért megbocsájthatóvá teszi a negatívumait. Mert azért abból is van neki. Az egyik legnagyobb pl. a negatív szereplők kidomborítatlansága. Sem a német főgonoszról, Ludendorf tábornokról nem tudunk meg túl sokat, sem segítőjéről, a rettegett tudósról, Méreg doktornőről. A kétségkívül nagyot szóló, harcmezőre érkezés jelenetei után pedig kissé ellaposodik a film. Talán a végső küzdelmet sem ilyenformán vártuk: az utolsó nagy összecsapás igencsak képregényszerű lett. De természetesen ez jól beleillik a fantasy világába; a fejlődéstörténet során megéltek szépen belesimulnak a kalandéba; a gondosan kidolgozott harcjelenetek pedig megállják helyüket az akció-kategóriában. Sőt, a bimbózó szerelemre finoman utaló, tényleg kedves jelenetek simán megérdemelnének egy romantikus minősítést is!

Hogy a két, különböző világból érkező harcos szerelme milyen mértékben bontakozhat ki és végül milyen sors vár az emberiségre, arról jobb, ha inkább saját magad győződsz meg! Plusz kedvcsinálónak itt a WW előzetese:https://www.youtube.com/watch?v=CFpWWWhfzAw

„Permanens csoda, öröm és energiafröccsök” – egy szavakba zárt élet

Eldöntötte, hogy költő lesz, és Halmosi Sándor költő lett. A Szatmárnémetiben született, Stuttgartban tanult, Budapesten élő matematikus, műfordító és költő színes életutat jár be.

Közvetlen, hangulatos stílusban beszélt életéről, pályájáról.

 – Kalandos életútnak tűnik a tiéd: Romániából Németországba, onnan Magyarországra, valamint a matematikán át a műfordításhoz és a költészethez jutottál. Mit adott és miben akadályozott ez az út?

Ha lapidáris akarnék lenni, azt mondanám, hogy az út nem akadályozott semmiben, sőt, csak az út számít, mindenkinek a személyre szabott. Csupa közhely tehát. De mint minden közhelynek, ezeknek is van bölcsesség-magva. Az út talán eleve adott, de az már rajtunk áll, hogy megyünk végig rajta, az már teljesen mi vagyunk. És ha néha úgy érezzük, hogy kettétört az életünk, hogy tönkrement vagy visszafordíthatatlanul elromlott, akkor is van még tovább, és mindig van legalább két választásunk: megteszünk valamit, vagy nem tesszük meg.

Én az útkeresésemet elég hosszúnak éltem meg, sok kitérővel, üresjárattal, néha perlekedtem is emiatt a gondviseléssel, de idővel minden a helyére került, mindennek rendelt ideje lett. Nem mindig könnyű elfogadni ezt. De ha nem tudunk elfogadni, nem tudunk elengedni sem. És ha nem tudunk elengedni, akkor görcsösek vagyunk és birtoklók, nem vagyunk jelen, nem vagyunk derűsek, nem vagyunk szabadok.

– Színes életutad során mikor tudatosult benned, hogy a költészet a te mesterséged?

Mindig közel állt hozzám az irodalom, de nem írtam verset, naplót, csak fogalmazásokat. Volt bennem mindig egy erős megfogalmazási, megértési vágy, sok sejtés, világfájdalom, de sokáig nem találtam a formát hozzá.
Az első vers úgy született, hogy egy barátomnál voltam, akivel – bár nekem igazából funkcionálanalízis vizsgára kellett volna készülnöm – három napon keresztül a kortárs költészetről beszéltünk, Dsidáról, és az Énekek Énekéről. Mikor el kellett hagynom a lakást és a kulcsot betenni a postaládába, pár sort szerettem volna mellékelni – vers lett belőle. Vagyis én azt akkor annak gondoltam, és ezért ez így is volt. Sose felejtem el azt a megrázó, eksztatikus élményt. Utána gát nélkül szakadt ki belőlem minden. Huszonnégy éves voltam.

– Azóta a költészetet hobbinak tekinted, vagy fontosabb szerepet tölt be az életedben?

A költészet nem hobbi. Hivatás. Erre csak ennyit tudok mondani.

– A matematika biztosítja a megélhetésedet a mindennapokban. Befolyásol az írás során, hogy ennek a költészetnek is értő olvasója vagy?

Beépül inkább, mint befolyásol. Szerencsésnek tartom, hogy a természettudományok és a művészetek, tágabb értelemben a ráció és a transzcendentális tudat nemcsak kiegészítik egymást, de jó értelemben vett kontrollt is gyakorolnak egymásra. Enélkül a fék nélkül nagyon könnyen tudományos arroganciába, öntelt materializmusba vagy álszellemi okkultizmusba fordulhat világszemléletünk, csend és alázat nélküli, szemlélődésre, beszédre, megszólításra már képtelen létezésbe.

Nincs sajnos terünk kitérni a végtelenség, megszámlálhatóság, nulla-mértékűség és sűrűség matematikai fogalmaira, hogy mennyire kötődnek ezek mindennapi életünkhöz, az alkotás folyamataihoz vagy épp a költészethez.

–Nyolc versesköteted jelent meg eddig. Ebből az utolsó a válogatott verseidet tartalmazó Ibrahim című alkotás. Mi késztetett arra, hogy válogatott verseskötetben foglald össze pályádat?

Az Ibrahim nem puszta válogatás, hanem újraértelmezés is. A kronológiát teljesen mellőztem, az erősen megszűrt versek egy részét szinte a felismerhetetlenségig átírtam, meghúztam, új ciklusokba rendeztem, így teljesen új, önálló kötet jött létre. Ez a sajátos múltfaragás, a saját mitológia újramondása kísérlet volt arra is, hogy kiderüljön, egybeolvashatóak-e ezek a versek, és ha igen, tudnak-e valami újat mondani – akár nekem, akár az olvasóknak. Van valami katartikus ebben az újraalkotásban, abban, hogy beleszólhatunk a saját műbe, mindenkor alakíthatjuk azt.

Végső soron ez számomra önvizsgálódás volt, analízis, meditáció, egyfajta megtisztulás.

– A verseid főként szerelmes jellegűek. Van egy bizonyos szeretett nő, vagy csak egy eszményről szólnak az alkotások?

Nem vagyok idealista, nem vagyok híve az elvont, önmagáért való életnek és művészetnek, ugyanakkor a művészet mindig magán, illetve magában viseli azon jegyeket, amelyek a valós élmények naplószerű továbbadásán túlmutatnak. Az eszmény sosem általános, hanem mindig konkrét és pillanatnyi jelenlét. Éppen a pillanatnyi jelenlét megélésének mélysége, tisztasága, szenvedélye, hitelessége emelheti őt egyetemessé.

– Verseidben néhány keresztény motívum is feltűnik. Milyen szerepet játszik az életedben a vallás?

A vallás, a hit mindig nagyon személyes ügy, az egyéni ethosz része és alakítója. A hagyományban engem mindig az egyetemes érdekelt, a dogmatikussal szemben. Persze van egy sor nagyon fontos teológiai, ontológiai kérdés, amiket meg kell válaszolnunk. Ehhez csend kell.

Ha tehetem, minden évben elmegyek pár napra egy kolostorba, Pannonhalmára, Bakonybélbe, vagy Debrecenbe. Ezek a csendes napok mindig felemelik, átizzítják, lenyugtatják, átvilágítják az életet, hogy aztán visszatérve élő elevenséggé tegyük gondolatainkat.

– Honnan kapod az ihletet, hogy papírt és tollat ragadj egy alkotás megteremtéséhez? Egyszerűen a gondolataidat írod ki magadból, vagy sokat töröd a fejed egy vers megszületéséig?

A költészet egy idő után szerintem már nem az ihlet kérdése, hanem az ihletettségé. És honnan az állandó ihletettség? Hát onnan, hogy benne élünk a csodában, a költészetben. Egyszerűen nem tudunk a költészeten kívül élni. Extrém példával élve azt mondanám, hogy a költő mindig verset ír: sms-ben, ímélben, beszélgetésben, álmában, sőt akkor is, ha hallgat, ha takarít, vasal, vagy mosogat, vagy levendulával pecsétel le verstekercseket. Nem mellesleg: potenciálisan mindenki költő. A szépség bennünk, előttünk, alattunk van, csak meg kell látni. A költészet nem műfaj, nem papír, nem irodalom, a költészet életmód, a világ szemlélete, élet és elevenség, maximális jelenlét, csendes izzás. De, hogy a kérdésre is válaszoljak: sose ülök le verset írni, soha nem töröm a fejem versen, szavakon. Pontosabban a második kötet, a Napleány óta nem. 

– Tartasz felolvasóesteket és előadásokat is. Szívesen jelensz meg ilyen eseményeken?

Igen, nagyon fontosnak tartom a találkozásokat, a beszélgetéseket. Hisz közös ügyünk a világ szépsége, a lélek sebzettsége. A gyógyír rá a beszéd és a beszéltetés. A beszéd csodákra képes, a szavak gyógyítanak, a gondolat képes megváltoztatni a fizikai világot.

– A közeljövőben számíthatunk egy új kötet megjelenésére?

Jelenleg szintéziskereső időszakban vagyok, ez az elmúlt néhány év, a nyolc kötet utáni tájékozódási lélegzetvétel, csend, de alkotói csend. Ezekben az izgalmas években a kislányommal, és az élet egyéb dolgaival való napi örömteli vagy szükséges foglalatosságok mellett főleg szellemi-műhelyeket alapítottam.

A kislányommal egymást tanítjuk a világra. Mesék, versek, permanens csoda, öröm, energiafröccsök. Kevés szebb van ennél.

– Elégedettnek tűnsz.

Igen. Van gyermekem, munkám, hivatásom, feladatom, és talán elhivatottságom is, mi többre is vágyhatnék. S ha mégis, azt megpróbálom megvalósítani.

        Ami tényleg kultúrsokk

      Néhány hete lettem figyelmes az interneten Majoros Péter - Majka  és Márta Alex - Byealex új  U u u című dalára, amit a magyar Nemzeti Kulturális Alap támogatásával sikerült a nagyérdemű elé tárni.

Nagyon szép és kerek is lenne a történet, ám valami mégsem hagy nyugodni. Az NKA honlapján a következőket olvashatjuk:

"A Nemzeti Kulturális Alap az elmúlt húsz évben a hazai és határon túli magyar kulturális élet finanszírozásának legmeghatározóbb intézménye lett.

A Magyar Országgyűlés a nemzeti és egyetemes értékek létrehozásának, megőrzésének, valamint terjesztésének támogatása érdekében hozta létre az elkülönített állami pénzalapot, amelynek fő bevételi forrása jelenleg az ötöslottó szerencsejáték játékadójának 90 százaléka. "

Ez a leírás igazán dicséretre méltó szándékot rejt, jelige: éltessük és terjesszük a magyar kultúrát! Nos, nagyon szép gondolatok ezek, csak nem fér a fejemben, hogy ennek a néhol arcpirongató, erősen szexuális töltetű dalnak - ami a maga fülbemászó dallamán kívül nem ad túl sokat a hallgatónak - milyen nemzeti és egyetemes értéke van? Szeretném én megnézni azokat a pályázati kritériumokat, amelyeknek ez a zene megfelelt. Úgy vélem azzal, hogy az NKA nevét adta hozzá, kissé megosztotta a magyarok kulturált, művelt rétegét, és kettősséget teremtett köreikben. De én persze laikus vagyok a témát illetően, szóval ezúton kérnék egy hozzá értőt, magyarázza el nekem, hogy szakmai szemmel nézve mi van ebben a zenében, ami érdemes arra, hogy a Nemzeti KULTURÁLIS alap támogatását elnyerje?

U.U.U, kicsit olyan, mint a Brexit, már késő, ha nem tetszik.

Ha valaki esetleg nem ismerné a szóban forgó zenét, akkor megtalálja a következő linkre kattintva:

https://www.youtube.com/watch?v=KKsv1FJ8v2Y

Amedeo Modigliani: Kitárt karú fekvő akt

 Ebben a bejegyzésben Amedeo Modigliani „Kitárt karú fekvő akt” című képével fogunk megismerkedni. Talán többek között azért esett erre a képre a választás, mert túl a művész érdekes alakján, stílusokba, izmusokba be nem sorolható festői látásmódján, olyan egyedi módon látta a személyek ábrázolását, ahogy eddig ezt kevés művésznél voltam képes megfigyelni. Mindezen túl az akt festészetet is fontosnak tartom körüljárni, hiszen érdekes módon éppen egy olyan kórból származik ez a kép, amikor a meztelen test látványa, egy olyan meztelen testé, amin semmilyen titok nincs elfedve, még mindig a megrökönyödtetést váltotta ki az emberekből.

Az 1884-ben született Modigliani egy felvilágosult, az irodalom és filozófia iránt érdeklődő családban nevelkedik. 1898-ban tífuszt kap és mára már legendássá vált lázálmában jön rá, hogy elhivatottsága egyedül a művészet. Sokan sokféleképpen látták ezt a bohém művészt, a Montparnasse hercegét, akinek élete egyenlően oszlott meg a festészet és Párizs hajnalig nyitva tartó kocsmái, a furcsa lázálmok és a zsenialitás között. Napjai nagy részét modelljei társaságában töltötte, lefestette a külföldi és párizsi értelmiségiek legjavát, művészeket, irodalmárokat, de festett egyszerű párizsi hölgyeket, és gyerekeket is. Modigliani ugyanazokkal az eszközökkel festette meg modelljeit: a testek és az arc elemeit geometriai alakzatokra redukálta, a formákat leegyszerűsítette, megnyújtotta. Leginkább a test formájára koncetrált, nem fektetve hangsúlyt a háttér berendezettségére. Leghangsúlyosabban az arcra és a test körvonalaira összpontosított. Ebből a képletből is látszik, hogy egy bizonyos periódusban sokat foglalkozik a szobrászattal is.

A „Kitárt karú fekvő akt” vagy más néven „Rózsaszínű akt” is hasonló festmény a galéria kirakatában kiállítotthoz. Modigliani 1917-ben festi meg ezt a képét. A festmény ma a milánói Gianni Mattioli- magángyűjteményben található. A kép elkészítéséhez a festő olajfestéket használt és a vonalakat, színeket 60 x 92 cm hosszuságú vászonra vitte fel. A képen egy kitárt karú nő fekve válik ki az erős feketés-piros, szürkés-kék és fekete színekben úszó háttérből. Itt is mint más festményén jól kivehető a tudatos vonalvezetés: a test vonalait a vörös drapéria vonalai követi. A körvonalak megerősítéséhez néhol fekete színt használ a festő, ezáltal is jól kivehető a vonalak haladása. A test nagy geometriai formákban van felvíve a vászonra, és ez is adja az újdánságát ennek a testi ábrázolásnak. Az oldalra fordított fej egy tömb, azon az orr körvonala egybeér a szemöldök vonalával. A forma legjobban a mellek feszességében látható: valahogy mereven áll a mellek két formája, nem simul rá nyugodtan a testre. A formák ilyen módú felvitelében és a testpózból érezhető egy kis merevség az alakon. Ez természetesen nem vesz el a test szépségéből, mert bár a háttérre felvitt vörös, fekete, fehér és kék színek jól mutatják a magábanvaló színkonktrasztot, a test nem lesz durva színekkel árnyékolt, a sárgabarack árnyalatból adódóan megmarad a lágyság, a testrészek finoman következő egymásutánja. A test világos színével így tud erősen kivállni a háttérből, és egyben felhívni magára a figyelmet, sötét-világos színkontrasztot adva. A művész fő eszközei ehhez az egyszerűsítés és az absztrakció. Érdekes, hogy a fekete haj, és a szemgödör feketesége is mintha a háttérhez tartozna, így semmi más nem kerül előtérbe mint a test maga: az arc többi része, a nyak, karok, mellek stb.

Ellentétben az akadémikus festészettel Modigliani aktjai mezítelenségükkel, lágyságukkal, erotikájukkal, érzékiségről tanúskodnak. Hasonlókat érzek az itt elemzett festményen is. Az élettől pezsgő test magára vonzza a befogadó tekintetét, a test szinte leválik a vászonról és életre kap: járni kezd. Az egyedüli szembeötlő furcsaság az arcra festett fekete szemgödrök, amiből hiányzik a szemgolyó, mintha az alak lelke hiányozna a képről. Nem tudom, miért van ez, sok akton előfordul, hogy a művész nem festette meg a lelket is szimbolizáló szem-lélek-tükröt, viszont vannak alakok, amelyeken élettől pezsgő szemek sugárzanak. Talán a modellekkel való viszonyban lehet keresni a választ, ez viszont csak gyenge tapogatózás. Van valami idegenség érzet a képet szemlélve, mintha sosem ismerhetnénk meg a heverőn fekvő alakot. Ettől eltekintve mégis vélek életet felfedezni a képen, egy személyiség körvonalazódik a vásznon, az élő test, ami a színek nagyszerű egymás mellé rendeződéséből érződik valóban eleven húsként áll előttünk. 

Bármennyi könyvet is olvasunk Modigliani-ról, életrajzi regényt vagy filmet, talán sohasem érthetjük meg igazán mit is kívánt üzenni nekünk ezekkel a nagyszerű képekkel. Bár léteznek olyan nézetek, amelyek elutasítják a háttértudást, a művészi koncepciót a kép befogadásának aktusában. Úgy vélem Modigliani esetében nem is játszhatunk el azzal a gondolattal, hogy mit gondolhatott a szerző. Csak egyszerűen örülnünk kell a látványnak, amelyet azok az aktok, alakok mutatnak teljes valójukban felénk, amitől azt érezzük, hogy magunk is hús-vér emberek vagyunk, és még ennél is valami több.