Blokkoljunk vagy ne blokkoljunk?

Az internetes reklámok évről évre több pénzszerzési lehetőséget nyújtanak a weboldlfejlesztőknek, bloggereknek, és szinte mindenkinek, aki saját tartalmat tölt fel. A hatalmas reklámzajban néhány szolgáltató kreatív, de idegesítő, zavaró tartalmakkal tűzdeli tele contentjét, ezért mára már több, mint 19 millióan használják az AdBlock és az AdBlock Plus programokat, amelyek segítségével ezek a tartalmak blokkolhatóak, illetve kiszűrhetőek.
Ez a 19 millió felhasználó hatalmas profitkiesést generál a weboldalak fejlesztőinek és a reklámoztatóknak is. Az AdBlockot többször beperelték emiatt, de nem tudtak fogást találni rajta, hiszen a program csak egy lehetőséget ad a reklámok kiszűrésére, illetve a felhasználok fehérlistázhatnak olyan kulcsszavakat, amelyekkel kapcsolatos reklámokat mindenképp megakarnak tekinteni.

Meglepően kevés tanulmány és kutatás született az AdBlockról, annak ellenére, hogy mekkora hatása van az internetet használókra nézve. Azon kevés tanulmány is nagyon különböző szemszögből nézi a jelenséget és egy definitív írás sem létezik, ami a teljes problémát minden oldalról vizsgálná és érveit eredményekkel alátámasztaná.

Bizonyos – elég agresszív - írások szerint az AdBlock és az AdBlock Plus fejlesztője, a francia Eyeo felelősséggel tartozik azért, hogy megélhetetlenné tették az internetet a kissebb nézettségű oldalak számára. A jelenség legnagyobb elszenvedője egyértelműen a Google, aki magasan uralja az internetes reklámpiacot a Google AdSense-el, de meglepően nem ők azok akik a legjobban harcolnak az AdBlock-kal, hiszen egy ekkora mammutnak 19 millió felhasználó nem ér meg annyit, hogy imidzsüket azzal rombolják, hogy a „szólásszabadság” ellen álljanak ki és ne hagyják a felhasználókat azt letölteni, amit akarnak.

Az AdBlock történetének tanulmányozásakor rengeteg tárgyalásra érdemes témát találunk, amikről sajnos senki sem értekezik. Milyen szerepe van az AdBlocknak a túlzsúfolt oldalak letisztításában? Mindannyian ismerünk olyan oldalakat amelyek a reklámok sűrűsége és rendszeressége miatt szinte fogyaszthatatlanok. Ezt a problémát az AdBlock tökéletesen megoldja és olvashatóvá, nézhetővé teszi ezeket a tartalmakat.

A teljes AdBlock csomag sokkal kevesebb tartalmat és információt jelenít meg a felhasználok számára. Lemaradhat olyan történésekről is, amelyeket mások szponzorizált facebook postokon keresztül kapnak meg, például a Black Friday hírdetései is kikerülhetik a csomag használóját. Ennek ellenére minden weboldal sokkal gyorsabban betöltődik, sokkal fürgébben ugrál a hiperlinkek között és nem kell megvárja a rengeteg reklámkép letöltését.

Aki semmilyen AdBlockot nem használ nehezebben, körülményesebben talál meg olyan tartalmakat amikhez mindenképpen hozzá akar férni, de könnyebben talál olyan információkat, amelyekről nem feltétlenül tudja, hogy érdekli őt. Például, ha a kedvenc videóbloggeréről keresgél valaki háttérinformációkat nagyon hamar a Praktiker fürdőszobai osztályán találja magát. Az is valószínű, hogy kevesebb alkalommal hallgat valaki zenét a Youtube-on felugró reklámvideók miatt.

Azonban az AdBlock finomhangolási folyamata eléggé körülményesnek és időigényesnek bizonyul, így nem meglepő, ha valaki sokkal idegesítőbbnek gondolja a program beállítását, mint egyszerűen csak nem használni.

Az AdBlocknak rengeteg támogatója van az internethasználók között, akik teljes lojalitásukról tesznek bizonyságot blogjaikban, kommentjeikben, videóikban. A pereskedés és az egész konfliktus felhasználói szemszögből úgy néz ki, mint a mammutok, a korporátus világ elleni tüntetés és egy ennek megfelelő tüzet szít a közösségekben. Létezik persze egy felhasználókból alkotott, erős, kisebbségben lévő ellentábor is, amelyik elítéli az AdBlock működési elveit arra hivatkozva, hogy ők átlátják a rendszert és megértik ennek problémáját. A legjárhatóbb középútnak azt látom, hogy az AdBlock csak a nagyobb, zavaróbb reklámokat kellene blokkolja, a kisebb oldalak, blogok apró reklámjait pedig nem, ezzel támogatva ezeket a startupokat.

 
 Első lépések a világot jelentő deszkákon

Joó Renáta 23 éves székelyudvarhelyi lány, akire joggal mondhatnánk, hogy szinte előbb meg tanult táncolni, mint járni.

Reni kedves, jó barátnőm, jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakán tanul, és az egyetem mellett tagja az András Lóránt társulatnak, így életének szerves része a táncszínház is.


A mozgásművészet, a táncosok kecsessége, a testtel való kommunikálás képessége sokunktól távol áll, vannak, akik nem is ismerik az előadó művészetnek ezt az időigényes, de csodálatos látványt nyújtó, és nehézségeiben is szép formáját. Én is, Reni néhány megtekintett előadása – és alapos rácsodálkozás – után kaptam fel a fejem, és kezdtem el reflektálni a tánc világára, ami kitölti az ő mindennapjait. Úgy érzem, nem mehetünk el a művészet ezen különleges formája mellett mindenféle odafigyelés nélkül, mert maradandó élményekkel gazdagodhatunk általuk, és nem utolsó sorban azért sem, mert rengeteg munka van a tánszínházi előadások mögött. Erről, és a világot jelentő deszkákon óvatos léptekkel való haladásáról beszélgettünk :

1.Mesélj kicsit a szakmádról, az azt megelőző dolgokról, hogyan jutottál Vásárhelyig?


A tánc iránti rajongásom már egészen korán elkezdődött. Alig múltam 6 éves, amikor először részt vettem egy néptáncórán, amely akkor még leginkább csak lépegetésekről meg játékokról szólt. Idővel állandó tagja lettem a Kékiringó néptánccsoportnak, amely végigkísérte a gyerekkoromat. Ezt követően, érettségi után nem sokkal lehetőségem nyílt az Udvarhely Néptáncműhelynél dolgozni. Az ott töltött két év nagyban segítette a fejlődésemet, illetve időközben megismerkedhettem a néptánc mellett a kortárstánc, táncszínház egy kis szegmensével. Ezt követően 2015-ben kerültem Marosvásárhelyre, ahol a Művészeti Egyetem koreográfia (mozgásművészet) szakára jelentkeztem. Az egyetem mellett, az András Lóránt társulat bedolgozójaként is tevékenykedem folyamatosan.





2. A tánc szeretete tehát már gyerekkorod óta szerves része az életednek, és minden a néptáncolással kezdődött. Amit most csinálsz és a néptánc között elég nagy a szakadék, mennyire volt nehéz “átalakítani” a mozgás kultúrádat, a néptáncosból a kortárs művészetnek megfelelővé?


Valóban más, természetesen sok mindenben különbözik egymástól ez a két műfaj, de az eddigi tapasztalataim alapján mégis azt gondolom, hogy összefügg, és segítik egymást. Az én mozgás kultúrám eléggé különbözött attól, amit ez a műfaj igényel, ilyen például a plaszticitás, illetve fizikai felkészültség. Igazából ezek a dolgok folyamatos nehézséget jelentenek, viszont szerencsére fejleszthetők.

3. Amit te csinálsz, nem csupán tánc, hanem színészet is. Voltak gátlásaid, amelyeket le kellett győznöd, amikor előadóművész vált belőled?


Igazság szerint ez is egy folyamatos fejlődésen megy keresztül (úgy a gátlásaimon való munkálkodás, mint az úgymond előadóművésszé válás.) Eléggé gátlásos ember vagyok, úgy hiszem, az eddigi tapasztalataimra alapozva. Ennek ellenére mégsem úgy gondolok ezekre az úgymond „nehézséget” jelentő dolgokra, mint rossz dolgokra, vagyis nem így élem meg. Sokkal inkább új, a határaimat feszegető lépcsőfokokként gondolok rájuk.

4. Mi volt eddig a legnehezebb dolog számodra, amit ennek az életformának a velejárója?

Mindenképp a velejárója, hogy minden időnket felveszi. Sosem lehet eleget gyakorolni, haladni. Mindig van tovább és tovább. Ezt olykor nehézségként éljünk meg, viszont közben tudatában vagyunk annak, hogy az idő ráfordítás mennyire indokolt.


5. Mesélj kicsit a legmaradandóbb élményeidről, amelyeket az elmúlt pár év során szereztél


Minden maradandó. Kicsit úgy gondolok ezekre az évekre, hogy nagyon rövid idő ez ahhoz, hogy mindent megtanuljunk, éppen ezért nagyon résen kell lennünk, és a szivacshoz hasonlóan, mindent magunkba kell szívnunk, amire csak lehetőségünk adódik, annak érdekében, hogy később legyen, amiből gazdálkodjunk, és tovább építgessünk. Minden próbafolyamat maradandó, elkönyveljük magunkban úgy a pozitív, minta negatív élményeket. Minél több emberrel dolgozunk, annál több tapasztalatot szerzünk e téren is, amelyek fontos és meghatározó tapasztalatok lehetnek a jövőbeli munkáink tekintetében.


6. Melyek azok a dolgok, amelyeken tudatosan javítanod kellett, hogy segítsenek az előre haladásban?

Első sorban a gátlások, amikről már korábban beszéltünk. De ezen kívül is van még rengeteg dolog, mint a pontosság, az igényes munkára való törekvés, kitartás… Igazából csupa olyan dolog, amely minden ember hétköznapjainak a része, csak a saját nyelvére fordítva.


7. Hogy érzed, a környezetedben mennyire értik és értékelik, amit csinálsz?

Változó. Eddig úgy tapasztaltam, hogy többnyire nem értik. Nem is olyan rég egy kedves, idős hölggyel beszélgettem miközben a buszra vártunk és megkérdezte, hogy mit tanulok, mivel foglalkozom. Röviden igyekeztem fogalmazni, de aztán nem teljesen értette, hogy mi is ez pontosan, de nagyon érdeklődő volt, így hosszabban belementünk a beszélgetésbe. Ez nem csak az ő esetében volt így. Sokan a közvetlen környezetemből sem értik néha, hogy mi is ez és mivel jár pontosan. Úgy tapasztalom, hogy mivel még nem túlságosan elterjedt nálunk a táncszínház fogalma, az emberek elsőre idegenkednek tőle.

8. Van példaképed, vagy valaki akiből inspirálódni tudsz? Ha igen, ki? És hogyan merítesz belőle “erőt”? Ha nincs, ki\ mi az amiből erőt tudsz meríteni, amikor mély ponton vagy?

Nem igazán hittem én soha ezekben a példaképek felállításában és követésében. Nagyon sok ember van, akinek szeretem és tisztelem a munkásságát és az elért eredményeit. Figyelemmel kísérem és igyekszem tanulni tőlük, akár nehéz időszakokban, akár csak a hétköznapok tekintetében.


9. Hogyan képzeled el a jövődet? Mostmár utolsó évesként biztosan vannak terveid, kicsit mesélnél a hosszú távú elképzeléseidről?


Elképzeléseim vannak, konkrét tervem még nincs. De mindenképp a továbbtanulás és a további fejlődés lehetőségének a keresése, elérése a cél.

Képek forrása: az András Lóránt társulat facebook oldala

Irány a Mars!

Az ifjú nemzedék még megélheti a Marsra szállás pillanatát. Az amerikai elnök új politikai irányelvet írt alá, miszerint a Holdról indítanak majd Mars-expedíciókat. A vörös bolygóra eddig csak űrszondák jutottak el. Jelenleg két leszállóegység működik a felszínén.

Az Amerikai Egyesült Államok embert küldene a Holdra, az égitestet pedig jövőbeli Mars-küldetések kiindulópontjául használná fel. Az utolsó Hold-misszió 45. évfordulója alkalmából írta alá Donald Trump a megállapodást, amelynek értelmében a NASA újra az emberes űrküldetésekre koncentrál. Az amerikai elnök által aláírt dokumentum nem említ időkeretet a tervek megvalósítására, és a költségekről is hallgat.

Az Egyesült Államok a Hold körüli pályán keringő űrállomást tervez, illetve a Holdfelszínen is kialakítanának egy állomást. Ez a terv felkeltette Japán érdeklődését. A szigetország kijelentette, hogy készek aktívan részt venni az amerikai űrkutatási tervek megvalósításában. Továbbá azt is fontolgatják, hogy japán asztronautát küldjenek a Holdra. A tokiói vezetőség technológiai eszközökkel, távirányítású teherűrhajókkal és a kozmikus sugárzás ellen védő berendezésekkel is hozzájárulna a projekthez.

Jelenleg az űrben keringő és leszálló egységek vizsgálják a vasoxidban gazdag, homok és por takaróval borított vörös bolygót. Idén nyolc ilyen működik, közülők kettő a Mars felszínén.

A Mars
Forrás: futurism.com

Az amerikai Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal, tehát a NASA Viking-programja keretében végeztek először méréseket a Mars felszínén. A Viking, majd a Phoenix űrszondák nem voltak kellő érzékenységű műszerekkel felszerelve, ezért méréseik csak fenntartásokkal fogadhatók el. 2012 óta szintén az amerikai gyártmányú Curiosity keresi a szerves életet a vörös bolygón. A marsjáró az elődeihez képest nagyobb méretű és radioizotópos termoelektromos generátorral üzemel, tehát a radioaktív izotópok természetes bomlásából származó hőt hasznosítja. Az űrszonda 2011. november 26-án indult el. Utazása nyolc és fél hónapig tartott sikeres leszállását pedig hét perc alatt automatikusan oldotta meg. Az űrszonda kémiai és biológiai vizsgálatokat végez, feladata a marsi élet keresése, a bolygó légkörének és geológiájának tanulmányozása, valamint az emberes Mars-repülések előkészítése. Az egység Rover terepjárója fúr, talajmintát vesz, helyben elemez, színes panoráma felvételeket készít, folytatja felfedező körútját a számára meghatározott akadályoktól nem mentes pályán, és még szelfizni is tud. Az okos Rover eddig húsz kilométert gurult a nehéz terepen, így küldetése felénél tart. 

A Curiosity futóműve tesztelés alatt
Forrás: wikipedia.hu

A Mars iránti érdeklődés nem ma kezdődött. A vörös bolygó első megfigyelői az egyiptomiak voltak, de a görögök is élen jártak a vizsgálódásban. I.e. 300 körül Arisztotelész megállapította, hogy a Mars távolabb van a Földtől, mint a Hold. A 16. század végén Tycho Brahe dán csillagász volt az, aki a legpontosabban számította ki a bolygó helyzetét a többi csillaghoz képest. Johannes Kepler, aki Brahe asszisztense volt, javarészt a Mars megfigyeléseire alapozva állapította meg a bolygók mozgásának első két törvényét. A 19. században az olasz nyelvből tévesen átvett angol fordítás miatt az a tévhit terjedt el, hogy a Marson „civilizációs csatornák” láthatók, amelyek értelmes lények művei. Ekkor terjedt el a marslakók fogalma.

Egy elképzelt marslakó
Forrás: filmtrailer.hu

A Mars másfélszer távolabb kering a Naptól, mint a Föld. Egy marsi év 687 földi napnak felel meg, egy nap pedig huszonnégy óra, harminckilenc perc és harminchat másodperc. Ez azt jelenti, hogy a marsi bioritmus közel negyven perccel tolódik el a mienktől. Egyenlítői sugara 3996,19 km (a Földdé 6378,14 km), forgástengelyének ferdesége 25,2 fokos és instabil, ami annak tulajdonítható, hogy kicsi holdjai vannak, ellentétben a Földdel, amelynek ferdesége 23,5%-os és a nagyméretű Holdnak köszönhetően stabil. Ez meghatározza a vörös bolygó klímáját: átlaghőmérséklete –54 Celsius-fok (a minimum –173, a maximum +27 Celsius-fok), a gravitáció pedig egyharmada a földinek. A radioaktív sugárzástól semmi sem védi a Marsot, miközben a Földnek van ózonrétege és indukált mágnesessége. A marsi légnyomás a ritka atmoszférával arányos: a víz forráspontja +2 Celsius-fok. Légkörét 95,4%-ban a szén-dioxid alkotja.

Bolygók a Naprendszerben
Forrás: euvonal.hu

A Mars felszíne igen változatos, mivel kráterek, síkságok, vulkánok, és szurdokok is szegélyezik. Északi pólusa mélyföld, a déli pedig felföld, ami a több becsapódott kráternyom miatt idősebbnek, több mint négy milliárd évesnek ismert. Legnagyobb, már kialudt vulkánja az Olympus, amely 27 km-es magasságával emelkedik felfelé, míg az átmérője az alapjánál mintegy 600 km-es területet ölel fel. Ez a legnagyobb ismert hegy a Naprendszerben.  Az árokrendszerek, völgyhálózatok, a pólusok jeges burkai arra engednek következtetni, hogy a múltban több víz volt a bolygón. Néhány évenként globális homokviharok tombolnak, mert nincs elegendő csapadék ahhoz, hogy lemossa a törmeléket. Ilyen körülmények között nehéz az élettel való találkozásban hinni. 

A Mars felszíne
Forrás: kepguru.hu

A legtöbb bizonyíték azt sugallja, hogy a Mars felszínén lévő víz túl sós és savas ahhoz, hogy élet alakuljon ki benne. A mágneses tér hiánya és a rendkívül vékony atmoszféra nagy kihívás az élettel szemben. A Mars geológiailag szinte halott. A vulkanikus tevékenység vége látszólag megállította a vegyi és ásványi anyagok újrahasznosítását a bolygó felszíne és belső területe között. A Marsról származó meteoritban a kutatók primitív egysejtűek nyomait fedezték fel. Azonban ezeknek a feltételezhető baktérium-maradványoknak jóval kisebb a mérete, mint az elvárt, ezért nanobaktériumnak titulálták őket, amiket a jelenlegi mikrobiológia nem tekint élőlényeknek. Sok vizsgálat mutatja azt, hogy a bolygó régebben élhetőbb volt, mint ma.

Fiatal tehetségek a hippi korszak fényében

Visky Andrej hisz a színház, illetve a művészetek egyéniségformáló erejében, ezért fiatal színészekkel vitte színpadra Miloš Forman cseh filmrendező világhírű rockmusicaljét, a HAIR-t.

A rendező elmondta, a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Gimnázium vegyes kara több mint négy hónapot dolgozott a musicalen, melyet 2016 júliusában mutattak be először. Ritkábban és rövideket tudtunk próbálni az én elfoglaltságaim, illetve az iskolai program miatt - ezért is volt hosszabbra tervezve a munkafolyamat, ami komoly időbefektetés volt és áldozatokkal járt az iskola, a szülők és nem utolsó sorban a diákok részéről – magyarázta. A rendezővel való heti két-három próba mellett, táncpróbáik és énekpróbáik is voltak a fiataloknak. Visky Andrej ambiciózus, kíváncsi és motivált csapatnak jellemezte a fiatalokból összekovácsolódott színészgárdát, akiknek a tempójához –elmondása szerint – neki kellett felzárkóznia. A próbák során, természetesen egy-egy hosszú iskolai nap után voltak nehezebb pillanatok, de a Hair zenéje és humora, illetve a csapat humora mindig átlendítette őket a nehézségeken.

A rendező úgy gondolja, hogy sok közös dolog van a Hair világa és a sajátunk között, mivel azok a társadalmi konfliktusok, amelyek a hatvanas évek Amerikáját jellemezték, nálunk is léteznek, emiatt egy pillanatra sem érezte, hogy nehéz lett volna összeköttetéseket találni a mai tizenévesek világa és a hatvanas években játszódó hippi történet között. Tapasztalatai alapján a hagyomány és az egyén szabadsága közötti konfliktusról, a szexualitással kapcsolatos tabu-témákról, a háborúról minden fiatal tud beszélgetni a megfelelő környezetben, sőt, kiforrott véleményük is van, így a musical próbafolyamatának részeként dolgoztak azon is, hogy beszéljenek róla: Miután megnézték Miloš Formanfilmjét,pszichológusokkal, történészekkel beszélgettek. Múlt és jelen között sikerült megteremteniük egy hidat, melyhez az előadás koncepciója is hozzájárult: azt akartam, hogy a fiatalok saját korosztályuk történeteként adják elő a Hair-t, mintha egy nemrég meghalt barátjukra emlékeznének. –mondta. 

A szerepek kiosztása során nem annyira a film volt meghatározó, mint inkább a technikai követelmények: azaz, hogy ki tudja elénekelni az illető dalokat. Bár próbáltak arra figyelni, hogy a szerep minél közelebb legyen a színész egyéniségéhez, ez nem mindig lehetséges. Ilyenkor pedig, ha távol álltak, akkor mindig inkább a szerepet igyekeztek a diák egyéniségére alakítani és nem fordítva.

Visky Andrejhez közel kerültek a szereplő fiatalok, az ő egyéni alakításaik és megoldásaik, és természetszerűleg szerette ezt az előadást. Persze, jó rendezőhöz híven, mindig tudna rajta javítani, vannak olyan jelenetek, amiket átdolgozna máskörülmények között, de – mint mondta – ez az előadás nem feltétlenül a szakmai tökéletességről akart szólni, hanem az ő közösségükről, és ez úgy érzi sikerült.



Filep Gergő gyerekkori rajongója volt a musicalnek,George Berger szerepébentűntfel a színpadon. Mint elmondta, szereti ezt a stílust, ezért nem érezte nehéznek az átszellemülést, de a felkészülésben sokat segített az is, hogy rengetegszer utána néztek a korszak jellemzőinek. A filmbeli főszereplő karakteréből nem inspirálódott sokat, inkább szerette volna saját módon előadni ezt a karaktert, mint valakit leutánozni – magyarázta. Ahogy már azt a rendező is említette, a próbafolyamat során voltak nehezebb napok, de Gergő is úgy vélekedik, minden egyes próbára megérte elmenni, mert sokat tanultak,és jó volt a társaság. Mivel nagyon fontos volt számára ez a darab nem érezte megterhelőnek az iskola mellett részt venni a próbákon, a nehezebb napok ellenére sem. A teljesítménnyel elégedett, úgy gondolja mindenki egyaránt kihozta a maximumot magából, cserébe sokat kaptak ők is, szakmailag és emberileg is.



A rendező is elégedett, és bár a közeljövőben nincsenek hasonló tervei, mindenképpen szeretne még valamikor ezzel a korosztállyal dolgozni.

KuszaPest

Folytatás.

Az ötödik megkérdezett utcaembere szerencsére már képben volt és eligazított. Na de én is tanultam már a kellemetlenségekből: nem a nyolckert, hanem a Blaha Lujza-teret kerestem. Így egész más volt a felállás. Mérgemben hazafele megvettem még pár szelet pizzát, hogyha már ellőttem az esténket, legalább éhesen ne kelljen lefeküdnünk. 

Vasárnap reggel, a szobánk elhagyása után szerencsére a tulaj megengedte, hogy amíg este el nem indulunk, a szálláson maradjanak a holmijaink. Ja tényleg, azt nem is említettem, hogy a szállásadónk egy indiai férfi volt, akivel végig angolul kellett beszélnem, és az csak az utolsó percen derült ki, hogy szuperül beszél magyarul is. Az aznapi nagy bevásárlás még hátra volt: mivel meggyűjtöttem kéthavi ösztöndíjamat – ami hála az égnek nagyon jól kisegíti az amúgy leszűkült egyetemista büdzsét – úgy gondoltam, megengedek magamnak még egy IKEÁs körütat. Egyrészt, mert élek-halok mindenért, ami svéd és ami lakberendezés, másrészt, mert ezt otthonról hozom, belém ívódott a neveltetésem során. Hiszen rengeteg munkát, energiát és bevételeink nagyrészét arra fordítjuk, hogy minél inkább élhetőbbé varázsoljuk a lakást. Azért, hogy igazán otthon érezhessük magunkat benne. Mi már csak egy ilyen tervezgető-rendezgető-dekoráló-barkácsoló család vagyunk. Szóval azt hiszem, magától értetődő az IKEA-láz. Annak meg külön örültem, hogy Lóri is azt mondta, venne haza egy-két praktikus terméket.

 Újra jókedvűen, hatalmas vigyorokkal metróztunk a célig. Ott bemenekülve az eső elől, a bejáratnál a bevásárlószekereket vadásztam éppen, amikor jött egy egyszerű, de rettentően bosszantó kérdés:

–Te Zsanett! Komolyan gondoltad, hogy vásárolni akarsz?

Na, a három órás, békés, tudatos,  megfontolt vásárolgatásomnak lőttek, gondoltam. Nyugi, Zsani, ne légy akaratos! Ez úgyis az utolsó napotok, kár vesződni – nyugtatgattam magam. Aztán végül, saját magamat is túlszárnyalva, fizetéssel együtt csak másfél órányira nyúlt a vásárlásom. Ami alatt sikerült kellő mennyiségű kaspót; nem elég gyertyát; egy-egy hangulatos lampiont és lámpatestet;  jópár képkeretet; meg sok-sok dekorelemet beszerezni. Nem csak nekünk, otthonra a lakásba, hanem még a szűk családnak, karácsonyi ajándékként is.

 De tudjátok, ezek az apróságok mennyi helyet foglaltak végül? Alig tudtam begyömöszölni 2 db. hatalmas, kék szatyorba. Na, lesz itt még mit cipelni, Zsani...

Valahogy csak elnyúztuk a zacsikat a szállásra. Ott aztán elváltunk: ő ismerősökkel ment találkozni, én meg elindultam leszállítani a zsákmányokat a Népligetbe. Na már most, taxival is mehettem volna, de akármelyikbe nem fért volna be a tükör dobozostól. Ráadásul túl drága is volt: a 2 út árából pontosan még egy tükröt vehettem volna. Akkor meg mi logikája lett volna az egész áron aluli beszerzésnek? Szóval útrakeltem, megint. GPS előre betöltve, útvonal kinézve, fel voltam már készülve. Amikor a tükröt leszállítottam, elindultam vissza a szállásra a nagy IKEÁs zacskókért is. Itt már nem teljesen éreztem a karjaimat, és fél percig azon gondolkodtam, hogy feladom. De amint ott fújtattam az utcán, észrevettem, hogy nagyon sokan jönnek velem szembe: ugyanazzal a megpakolt, kék csomaggal. Ugyanúgy, csak meggörnyedve, koszosan, szutykosan, szakadt ruhákban, árván és otthontalanul. Az ő szatyrukban ráadásul nem vadiúj, csillogó dekorációs elemek, hanem az összes holmijuk ott volt.  Hirtelen meg is szégyelltem magam, és szerencsés, rózsaszín, kis világom által kreált problémácskáimat. Úgyhogy ezek után már lehajtott fejjel battyogtam tovább az esőben. Amikor megérkeztem, és elintegettem a buszt, ami egész Parajdig szállította a meglepetéseket, már azon sem aggódtam, hogy vajon kibírja-e a tükröm hazáig törés nélkül. Valahogy éreztem, hogy megnyugodhatok. Békésen visszaérkeztem újból a szállásra – aznap már negyedjére –, és megint elindultam az állomásra, most már nem egyedül, hiszen mindkettőnknek menni kellett haza. Aki volt elutazva pár napra, az biztosan tudja, hogy valami megmagyarázhatatlan erő folytán sosem sikerül ugyanannyi csomaggal hazaindulni, mint amennyivel elindul az ember. Mindig úgy alakul, hogy jóval több lesz. Ekkor viszont már gyerekjátéknak tűnt a még hátramaradt ajándéktárgyak hazavitele. Elszántam magam, hogyha megfeszülök is hazaszállítok mindent! És sikerült is. Bár a hazaút sem zajlott zökkenőmentesen, de ezek után már nem is vártam el.

Sikerült kikunyerálnom a sofőrnél, hogy ne az autópálya szélén, a semmi közepén tegyenek le  majd hajnalban, hanem szállhassak le Kolozsváron. Nem örült neki, dehát legyen. Ilyen egyszerű lenne? Ezután hamar elnyomott az álom. Jóval később ébredtem csak, arra, hogy Lóri erősen rázogat. A sofőr éppen ordított a buszban, ráadásul nekem: szálljak le, egy másik buszjárat bemegy a városba, így akkor neki nem kell kerülőt tennie. Kissé lassan fogtam fel még félálomban a dolgokat. Ő viszont készségesen rásegített az ébredésemre, mert megint kiabálni kezdett: mire várok? Siessek, mert itt hagynak hanem! Lemászom a buszból, kivenni a csomagtérből a bőröndömet. De ha visszaemlékeztek még, nekem nem volt sajátom, úgyhogy Lóri szomszédja adta kölcsön az övét. Az összes többi, közepes méretű, és egy tucat ugyanolyannak tűnő, szintén fekete valiza közül hirtelen nem tudtam dönteni, sötétben ráadásul, hogy melyik is az enyém. Addigra már ott termett mellettem a másik buszvezető, jött segíteni: gyorsan felnyitottam a bőröndöt, nehogy mégis másét hozzam magammal. Erre meghallom a türelmetlenkedőt: ne mind’ nézegessem annyit, vigyem már s menjek Kolozsvárra, hogy legyen letudva és hogy ő már egyszer megnyugodhasson. Hűha, mennyire frusztráló lehet ez a sofőr szakma, gondoltam és sehogy sem értettem a gorombaságát.

De végül is, jól alakult az utam a városba: a kedves sofőr, – mert megérdemelte, hogy így nevezzem –, nem hogy az utcánkig, hanem egészen a tömbházunk bejáratáig vitt.  Hajnali 5-kor, a régvárt zuhanyzás közben, természetesen már csak mosolyogtam mindenen: a cipekedésen, a panzión s a jó környéken, a kihagyott bulikon, a lekésett vásáron és az IKEÁs futamon. 

A legviccesebb az egészben mégiscsak az, hogy lassan rá kell jönnöm: tényleg sehová nem tudunk úgy elindulni Lóri barátommal, hogy abból ne legyenek komplikációk. Még sosem sikerült semmi úgy, ahogyan előre elterveztük, és még sosem tudtunk egy utat duzzogás nélkül megejteni. Van valami abban, ha mi ketten összekerülünk. Azzal a sráccal, akivel 16 éves korunk óta tart már a barátságunk, és aki kicsit olyan nekem, minth a testvérem is lenne. Állítólag, még külsőre is hasonlítunk. Mondjuk szerinte ez max. azért lehet, mert mindkettőnknek jó nagy az orrunk...

Bolondozásait félretéve, amellett, hogy nyugtáztam: annak ellenére is erős marad a barátságunk, hogy nagyon különbözőek vagyunk; volt ennek a pesti útnak egy ennél is fontosabb ajándéka számomra. Mégpedig az, hogy felismertem végre: adni igenis tényleg felemelőbb, mint kapni. Mert amikor meghallottam a családtagjaim hangját a telefonban, benne a meglepetséggel és az örömmel, az kárpótolta az összes, lehetetlennek tűnő cipekedésemet. Nem is annyira a tárgyak értékét, az összegét méltányolták, hanem azt a döcögős utat, amit megtettem azért, hogy meglepetést szerezzek nekik. És ekkor már tudtam, hogy tényleg megérte.

Hallgassunk ma Pink Floydot!

A Pink Floyd zenekar két különálló baráti körből jött létre 1965-ben, az egyik Cambrige-i a másik pedig London-i tásaság, itt a műszaki, építészeti főiskola volt a kulcs. A zenekar tagjai tanulmányaikat később felhasználták az együttes látványterveinek megalkotásánál.

Első frontemberük, Syd Barett igazi tehetség, folyamatosan ontotta magából a dalokat és a képeket. Koncertjeiken színes képeket vetítettek, merész fénybeállításokat használtak, idegen, akkor furának tűnő hangeffekteket építettek be a zenébe. Hamar sikeres lesz a zenekar, hisz teljesen különbözött zenei világuk az akkori slágerektől, valamint szövegeik is egyedülálló volt. Azonban berobbanásuk után nem sokkal távozni kényszerül a zenekar frontembere, mivel kábítószer problémái miatt nem tudja folytatni a profi zenélést és nem vállal koncertfellépéseket.  Az új gitárossal, David Gilmour-ral megújul a zenekar. Gilmour hamar beilleszkedik a csapatba, hisz kiváló gitárosnak, énekesnek és dalszerzőnek bizonyul. Innentől a csapat minden tagja hozzájárul a dal és zeneszerzésben. Lassan kialakulni látszik a zenekar összes tagjának egyéni stílusa. Második nagylemezük megjelenése után bizonyosul, hogy a zenekar nincs válságban, népszerű az új gitárossal és nagy eladásoknak is örvendhetnek.

A hatvanas évek második felét és a hetvenes évek elejét a pszichedelia uralta, mind a zenében, mind a vizuális művészetekben. Az olyan zenekarok, mint a Pink Floyd, vagy a Grateful Dead élénk színvilágú filmeket forgattak a zenéjükhöz, amit a koncerteken, tévés fellépéseken le is vetítettek, ezzel fokozva az eksztatikus élményt az LSD-mámorban úszó közönségben.

Később a zenekar zenei világa távolodni kezd a pszichedeliától: hosszas gitárszolokat építenek be a dalokba. Az 1971-ben megjelent Meddle című albumuk megelőlegezi azt a hangzást, amelyet később mindenki a Pink Floyd védjegyének tart.  A lemez második oldalán megjelent Echoes című dal a progresszív rockzene legszebb darabjaként vonul be a zenetörténelembe. Az együttes zenéjének vizuális lehetőségeire felfigyelnek és felkérik őket egy koncertre Pompeii romjai között. A közönség nélküli koncertet rögzítették és külön lemezen is megjelent 1972-ben. A klipművészet a koncertfilmekben is reneszánszát élte. A Beatles utolsó filmje, a Let It Be, az 1969-es Woodstock fesztiválról készült mozi, a Rolling Stones botrány-krónikája, a Gimme Shelter, vagy éppen a Pink Floyd Live At Pompeii című filmje hemzsegett a klipes megoldásoktól. Ha egy-egy dalt kiragadunk a fent említett, mozikban is vetített alkotásokból, akkor klasszikus értelemben vett zenés videókat kapunk, melyek remekül illeszkednek a korszak vizuális trendjébe. Továbbá ekkor kezdődött a trükkök intenzív használata is, így az utómunkának legalább akkora jelentősége lett, mint a forgatásnak.

A Pink Floyd új korszakot kezd, 1973-ban megjelenik a The dark side of the moon című albumuk, amely több, mint 26 évig fenn marad az eladási listákon. Ekkorra Waters végleg átvette a szövegírói feladatokat, majd lassan az egész zenekar irányí­tá­sát. Innentől fogva a Floyd Roger Waters önmegvalósításának eszköze, ami viszont rengeteg hasznot hoz a zenekarnak. A lemezt 10 szám alkotja amelyek azonban összefüggenek egymással, és így folyamatosan 44 perc muzsikát hallhatunk. Több mint 38 millió példányt adtak el belőle. Az együttes nem felejtette el a régi gitárost, Syd Barrettet, így az ő életvitele, érzései, hallucinációi ihlettek nem egy számot.

Amíg a Pink Floyd átlebegett a hetvenes éveken, közben megváltozott a zenei ízlés, és előtérbe kerültek a punk illetve később az új hullám képviselői, akik visszatértek a háromperces dalokhoz, és zászlójukra tűzték a zenei igény­telen­séget. Így történhetett, hogy a Floyd és kortársaik hirtelen a másik oldalon találták magukat: míg a hatvanas évek végén ők képviselték a lázadást, a hetvenes évek végére már szemben álltak az új trendekkel. Roger Waters azonban felvette a kesztyűt, és a következő dupla nagylemezen adta meg a kegyelemdöfést a punk irányzatnak és a hetvenes éveknek egyaránt.

Ebben az időben a sikerek ellenére már problémák is jelentkeztek az együttes közösségében. Bizonyos feszültség volt érezhető a tagok között. A túlhajszoltságot kipihenve készítették el következő, Wish You Were Here című kislemezüket, amely bizonyos vonatkozásban még az előzőt is felülmúlta. 1979-ben egy majdnem teljesen Waters szerzemény látott napvilágot, a The Wall - A Fal. A lemez az első pillanattól kezdődően kirobbanó siker.

A The Wall című nagylemez november 30-án kerül a boltokba, és hatalmas siker lesz. Az albumon semmi olyan zenei ötlet nem hallható, amit a zenekar korábban már ne mutatott volna be, azonban a koncepció témája miatt mégis volt, aki úgy gondolta, hogy az évtized nagylemeze látott napvilágot. A megjelenés óta eltelt évtizedek tükrében látszik igazán az album fontossága és tartóssága. Napjainkra 27 milliót adtak el belőle.

Maga a témaválasztás és a dalok többségének megírása Roger Waters érdeme. Az egybefüggő történet főszereplője egy Pink nevű fiatal, akinek az édesapja meghalt a háborúba. Ez egy fajta önreflexió Roger Waters részéről, visszautalás egy az ő életéből kiragadott történetre. Az albumban megjelenő szövegek, képek és dallamok hatásosak, az adott kor bírálása. Szembeszállás a XX. század ideológiájával és sztereotip, deviáns gondolkodásmódjával.

Hatalmas erő és düh lakozik az albumba, olyannyira, hogy szét is robbantja a zenekart. Ez érződik az album megjelenése után adott látványos koncertsorozatokon, ugyanis a zenekar többi tagja mintegy vendégelőadóként, eszközként szerepelnek. Az együttes beveti eszköztárát, pazar látványvilágot teremtenek meg, még egy fal is felépül a színpadon és egy ideig a zenekar tagjai a fal mögé bújva játszódnak.

A fal megjelenése és szimbolikája az Another Brick In The Wall című számban több formában is megjelenik, illetve tágul ennek jelentése. A számra készült videoklip összhangban van a dal szövegével, illusztrálja annak mondanivalóját. Mintha csak egy részletet látnánk egy filmből, mivel az album összes dala mintegy összhangba mesél el egy történetet: csonka család, érzelmileg sérült gyermek, bekebelező anya, szadista tanárok, háború, utcai erőszak, családon belüli erőszak, fasizmus, kommunizmus, rasszizmus, globalizáció, drogfogyasztás és a mindebből épülő hatalmas Fal, amely lassan elzárja a főhőst az élettől. A dal az oktatást kívánja bírálni. Demagóg agymosást feltételeznek, megkérdőjelezi az akkori radikális pedagógiai módszerek használatát. A megaláztatás, az erőszak ellen beszél, hatalmas dühvel lázad a tanárok deviáns módszerei és viselkedése ellen.

A videoklip a főhős megalázásával indul. A tanárok, akik folyamatosan kigúnyolják, vagy bántalmazzák a gyerekeket, saját, belső frusztrációikat vetítik rá a diákokra. Az otthon elszenvedett zsarnokság és szigor ellen cselekednek, így vezetik le belső feszültségük, bántva és megalázva a kisebbeket, ezzel is megmutatva, hogy ők felsőbbrendűek, hogy ők irányítanak. Itt a fal kettős értelemben is megjelenik: fal épül a tanárok és a diákok között, illetve az oktatók és hozzátartozóik között is, ami ellen a tanárok agresszióval válaszolnak, szétzúzzák a diákok egyéniségét, tovább építik a falat. Ezután a refrénnel folytatódik a dal, a lázadás: a diákoknak nincs szükségük oktatásra, illetve semmilyen gondolkodási kontrollra. Közben a videoklipben a gyerekek sorban belépnek egy sütőben, amely az iskola metaforája és ebből kilépve mindegyiknek ugyanolyan arca van és ugyanolyan padban ül. Ez mutatja meg, hogy a pedagógusok illetve az iskola, hogyan sematizálja a diákokat, senkinek nincs egyénisége, mindenkit megaláz és megsemmisít, illetve megöl mindent, ami a kreativitással és individualitással kapcsolatos. A diákok börtönben élnek falak között, ahol folyamatosan figyelve vannak. Ekkor hangzik el a dalszövegben Csak egy újabb tégla a falban, ugyanis a diákok nem csak az iskolában, mint intézményrendszerben látják a problémát. Tudják, hogy az iskola után újabb megmérettetések várnak rájuk, így a fal igazából az emberek és a valóság közötti szakadékot jelenti, amelyben az oktatás csak egy tégla, csak a kezdet a további borzalmas dolgok előtt. Ekkor a gyerekek összegyűlnek és közösen ordibálják, hogy nincs szükségük az oktatásra, a további kínokra, a folyamatos agymosásra. Itt jelenik meg a videoklipben egy újabb metafora: egy húsdaráló, amely mintegy megsemmisíti a gyerekeket szellemileg és fizikailag ledarálják őket. Erre a gyerekek nemet mondanak és fellázadva leveszik az őket stigmatizált maszkokat, felszabadítják személyiségüket. Szétrombolják a padokat, az iskolát, a határokat szimbolizáló falakat, felégetik a börtönt. A videoklip végén kiderül, hogy mindez a főhős, Pink fejében játszódik le, megelevenítve szülei fotóját, amely visszacsatol a teljes történethez. 

Így a történet nevelési kultúránkról szól, hogy hogyan állítanak fel nevelési módszereink érzelmi és mentális falakat a gyerekekben, hogy hogyan kísérnek végig egy emberi életet ezek a falak, korlátok, valamint hogyan nevelik ezt örökletes betegségként újra meg újra a gyerekekbe. A fal jelenti az elzárkózást a világ elől, a megelevenedett gonoszságtól akarja eltávolítani magát az egyén, folyamatosan építi a határokat, az elszigetelődést, így egy hatalmas falat von maga köré, amely minden egyes téglája egy-egy rossz élményt jelent. Ebből a megközelítésből a dal ma sem veszt aktualitásából. Az emberek elzárkózni látszanak, habár igyekeznek ledönteni a falat, de olyan mélyek a sebek és a fájdalmak, hogy nem tudjuk elpusztítani a minket körül ölelő szenvedést.

A The Wall a mai napig megtalálja a maga közönségét, és szerencsére azt is megúszta, hogy ízléstelen feldolgozásokkal tapossák sárba a mondanivaló lényegét. Roger Waters ezredfor­duló utáni szólókoncertjein is előszeretettel játssza az album dalait, a sors különös iróniája, hogy ezek a hetvenes évek végén született dalok ma aktuálisabbak, mint valaha.

Kultúrsokk: Utazás

KuszaPest

 

Fotó:thedailytop.com

Nemrégiben, kaptam egy telefont az örök-vigyorgó barátomtól:

–Nem lenne kedved elmenni egy hosszú hétvégére Budapestre? Kicsit kikapcsolódnánk, kiengednénk a gőzt, jó lesz, meglátod! Ugye jössz? Olyan rég mozdultunk ki! A szállást intézem. Na, akkor holnapután indulunk, oké? Szia, puszi!

Sok választási lehetőséget nem hagyott, és kívánkoztam is, szóval rábólintottam a dologra. Csütörtök estére volt kitűzve az indulás, másfél napom volt tehát felszabadítani a hétvégémet. Emlékszem, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kiruccanhassak, egész szerda éjszaka dolgoztam a pénteki órára beígért riportomon. Nem igazán vagyok a tecnhika embere, és a vágóprogram csínját-bínját sem tanultam még ki, így aztán meg sem lepődtem, amikor hajnali 5 órakor sikerült lecsapni a laptopomat és bezuhanni az ágyba. Ennél inkább meglepetés ért viszont másnap délben, amikor az utósimításokat akartam elvégezni a riporton, s láss csodát: mintha lassított felvételt néznék! Nem tudom, mi történhetett, de semmi nem passzolt: a hang is akadozott, a képeket sem játszta le rendesen a program. Újabb négy óra bütykölést vett igénybe, mire sikerült helyrehoznom. Most sem tudom, hogyan és mit állítgattam össze-vissza, de egyszer csak normál tempóban indult a felvétel. Oké, riport kész, viszont vészesen késésben voltam. Elég idejében, indulás előtt egy órával beugrott az is, hogy nincs mibe pakolnom: ha kézitáskát viszek, abban nem férek el és leszakad a kezem a cipekelésekor; bőröndből meg csak egy akkora méretűm van, amibe én is simán belef mászhatnék. És hagyjuk meg, az azért nem kicsi, úgyhogy egy hosszú hétvégére való ruha-adaggal nagyon hülyén néztem volna ki vele. Aztán Lóri barátom szerelt egyet nekem, –ahogy otthon mondjuk–, kicsi, ügyeset. Mire nem
jó a jó szomszédi viszony... Szóval ez az akadály is kipipálva. De mivel ő Székelyudvarhelyről érkezett busszal, s engem csak Gyalu határában tudtak felvenni, taxiznom kellett, hogy eljussak a találkozási pontig. Ezzel kezdődött igazából a na-ezt-nem-így-terveztem–történések sora. Amire leloholtam a tömbházból egy hátizsákkal és két túlpakolt kézitáskával (mert hát a bőröndömbe csak a busz érkeztével csomagolhattam), esett az eső és este 10 volt már. Taxit küldeni nem tudtak, s amelyik járgányba bepattantam, annak a veztője közölte: a városon kívül nem fog autóztatni. A szépen kivasalt hajam máris esőverte volt, és nagyon pörögtek a másodpercek. A második taxisnál viszont már szerencsével jártam: kiszáguldozott velem Gyalu irányába. Nagy örömmel hívom Lórit, hogy megérkeztem, ráadásul időben, ők hol vannak? A buszsofőr tolmácsolása szerint „még messze”. Szuper, gondoltam. Este van, esik, itt vagyok az autópálya szélén levő ipari terület kellős közepén. Amúgy senki sehol, csak én és a táskáim. Ja nem. Van itt még bőven parkoló kamion és ugató kutya is. Hogy mennyire lehettem rémült és elveszett, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a taxisofőr lekapcsolta az órát, és azt mondta, nincs szíve ilyen körülmények közt itthagyni engem egyedül. 

Halleluja! Örültem az emberségnek, amivel ismeretlenül megajándékozott. Az pedig egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy a semmi közepén vagyok egy férfival, akiről nem tudok semmit, akivel nem beszélhetek az anyanyelvemen, és nem mellesleg nem kevés készpénz is van nálam. Csak utólag jöttem rá, mekkora szerencsém volt vele, s legfőképp a türelmével, ami több, mint háromnegyed órán keresztül kitartott, míg végre méltóztatott megérkezni a busz. A viszontlátás öröme és a megkönnyebbülés után az első kérésem az volt Lórihoz, hogy mesélje el, hol van az a megígért szállás, amiről beszélt nekem.

–Ja, hát azt még nem tudom, hol fogunk aludni. Gondoltam, majd kialakul...

 Hatásszünet. 

–Tehát megérkezünk hajnalban a Népligetbe és nincs ahová mennünk. Aha. Nagyszerű hétvége lesz.

–Ne törődj na, jó lesz minden!

És érdekes módon a fülig érő szájának látványa valahogy elhessegette az aggodalmaimat. Ráérősen nekiláttunk megenni a nagy halom dupla-sajtos szendvicseimet, hozzá a friss salit, utána a narancslét, és csak ezután kezdtünk el keresgélni a neten szállást. De a narancslé és csokiskeksz, meg a
kanyargós út nagyon felkavarta a gyomrom és émelyegni kezdtem.

–Mindegy már, hogy hol találunk szállást, csak hunyhassamle a szemeimet! Hanem vehetjük elő a zacskót...

Na, hát mi találtunk valamilyen szállást. Másnap kiderült, hogy nem ártott volna jobban megnézni a környéket, ahol aludni készültünk. A hajnali öt órai érkezést követően, a Népligetben való három órás dekkolásunk után, kissé szétesve, kissé fáradtan érkeztünk a szállásra. S az, mint kiderült, a VIII. kerület nem jó hírében álló részében volt.

–Újabb szuper döntés, bravó! –gondoltam. De hál’ Istennek azon kívül, hogy sötétedés után picit jobban odafigyeltünk, hogyan jövünk-megyünk az utcán, nem történt semmi félelmetes.

Az a napunk békésen telt: nagyokat kávéztunk és ettünk,

elmentünk plázázni –bármennyire is nem szeretem ezt a kifejezést–, majd moziba. Fene tudja már, hogy az átuzatott éjszaka tompított-e, vagy tényleg az összes filmbeli poén sikerült hatalmasra, de azelőtt még életemben nem patakzott a könnyem a röhögéstől egy vígjáték közben. A kellemes délutánt megtetőztük egy kései vonatozással Ceglédre, ott kellett Lórinak ugyanis Zumba órát tartania, ahová csatlakozott hozzánk egykori osztálytársunk, Ági is. Ő éppen Erasmus-programmal tanul a fővárosban és jóval otthonosabban mozgott itt, mint mi. A szállásra érve, alig vártam, hogy végre lezuhanyozhassam és ágyba zuhanjak. Örültem, hogy a kötelező jellegű, „péntekestipestibuli” alól kihúzhattam magam, és nélkülem mentek éjszakázni. Vajon öregszem?

Másnap délben pihenten és frissen –az én részemről legalább is–, felfedeztünk egy kicsit modern, kicsit avantgard, kicsit hanyag, kicsit össze-vissza, de mindenképpen full nagyvárosi, Jelen névre hallgató bisztrót. 

Ott sikerült jól megreggelizni. Úton vissza a szállásra megláttam egy mutatós kabátot egy kirakatban. Amikor meg észrevettem, hogy utolsó darab és emiatt leárazott termék, éreztem, hogy nem hagyhatom ott, és hogy ez nekem van megmaradva, árván, egyedül a kirakatban. Ez volt az első ilyen érzésem, de ez párszor rámtört még a hétvége során. Szombat este is például, amikor az egyik budai JYSK-be bekukkintva, megpillantottam magam egy tükörben. Gyönyörű látvány volt!

 Nem, nyugi, nem én. Hanem az a hatalmas, arany, fakeretes monstrum ott a falon. És igen, jól látjátok: 10 000 Ft. Ez volt a második olyan árucikk, amit nem hagyhattam ott.

–Dehát 175x75 cm-es, hogy fogod hazavinni, Zsanett? –kérdeztem magamtól. Sem a limuzinomat, sem a magángépemet nem hoztam magammal Erdélyből... :) De megoldom valahogyan. Súlyra nem nehéz, csak hát picit nagy...

        Hirtelen beugrottak édesapám kapcsolatai: van egy nagyon jó haverja, aki épp buszsofőr, és aki nem mellesleg éppen Székelyudvarhely–Budapest útvonalon közlekedik rendszeresen. Felhívtam, lebeszéltem: ő nincs most úton, de a kollégája szívesen elhozza, ha kiviszem vasárnap este a Népligetbe. Ó, hát hogyne vinném ki! Így legalább tudtam, hogy jobban vigyáznak majd rá, és az is jó volt, hogy egészen hazáig, Parajdig küldhetem. Mert hát Kolozsvárra is hiába cibáltam volna magammal. Na de vasárnap estig volt még egy napom, és először legalább a szállásra el kellett cipelnem. Na már most, mivel szelfit készíteni nem volt még egy harmadik kezem is, fényképpel nem tudom alátámasztani a látványt, amit a villamoson és a metrón tömegközlekedve nyújthattam. Ami biztos, hogy egy miniszoknyás, maxicsizmás, bepödört hajú lány egy hatalmas, fehér dobozt vonszolt maga után/ előtt. Ja és közben egy-egy átjárónál megkérdezi a járókelőket –mert hát a navigációt elindítani sincs még egy negyedik
keze–, hogy jó irányba tart-e a nyolcadik kerületbe. Tudjátok, abba a kerületbe, ahol az örömlányok, meg egyéb járulékos tartozékaik is „tanyáznak”...

Amikor otthon, a szálláson –mert megérkeztem épen és szerencsésen, hála az égnek– találkoztam a fellépéséről hazaérkezett Lórival, meglátott és csak annyit mondott:

–Hát te nem vagy normális! Na igen, néha éppen a nyerssége miatt szeretjük őt. Meg hát az is igaz, hogy volt ebben a vásárlásban némi bolondság, a lezsibbadt kezeimre visszagondolva nem is kicsi. De legalább elégedett voltam az aznapi teljesítményemmel. Tükör pipa, már csak a híres-neves és illatos karácsonyi vásárba szerettem volna eljutni. Venni egy-két gyönyörű, kézműves díszt a fára, megkóstolni ínycsiklandóan fűszeres forralt borokat és ünnepittas-mámorosan ágybazuhanni. Egy gyors összeszólalkozásunk viszont kettévágta szombat esti terveimet:

–Dehát azt mondtuk, ma elmegyünk bulizni!

–Bulizni??? Lóri, én mertem remélni, hogy tegnap este kibuliztad magad...

–Persze, hogy ki, a tegnapra. De ma egy új nap van, egy új lehetőség.

Édes Istenem, gondoltam. Hát hogy fogok én így hangolódni a báránykák s a betlehemesdi előtt? Addig húztuk-nyúztuk a témát, míg teljesen megvágtuk a hangulatot: ő durcásan ágybabújt, én meg még-csak-azért-is nekikerekedtem a vásárnak. A vadiúj, meleg kabátom rajtam, így már meg nem fagyhatok. Jó, igaz, hogy mindjárt éjfél és egyedül mászkálok a nagyvárosban, dehát csaknem lesz
ebből baj –nyugtattam magam a buszon, két hajléktalan mocskos szóváltása közben. A nyugi el is kelt, mert a hármas metróvonal épp felújítás alatt van, az azt pótló buszt meg senki nem tudja, pontosan mikor és hol közlekedik; a 4G-m merülőben és az aksim töltöttsége is csak 20%. Na, dehát csaknem Ugandában vagy Zsani, valahogy csak eljutsz a helyszínre! Hááát, pont nem sikerült megtalálni. Igaz, nem vagyok ász a tájékozódásban, de egy kis segítséggel már egész jól megy –főleg két hét, budapesti részképzés után még a tavaszról. És a Vörösmarty-téren is sokszor voltam már. Most mégsem sikerült odajutni. Négy megkérdezettből kettő külföldi, egy részeg volt, a legutolsó meg épp rohant elérni az utolsó villamost. Aztán valahogy csak elkeveredtem a helyszínre. Ahol viszont éjjel egy órakor már természetesen nem hogy ünnepi hangulat és meleg ital nem volt, de mégcsak egy nyitva levő stand sem. 

igen, ezt a látványt sikerült elszalasztani.  Fotó: dailynewshungary.com

         Leszűrtem a tanulságot: „Zsani, ne légy olyan akaratos és minden áron ne akard a saját elképzelésedet véghez vinni!” Hááát, kapcsolhattam volna korábban is. Egyelőre még mindig az utcán vagyok, egyedül, éjszaka. Navigációm nincs, álmos és nyűgös vagyok, ráadásul senki olyat nem látok, akit ne félnék leszólítani, hogy segítsen.

Mi lesz így?


(folytatás jövő héten)