KuszaPest

Folytatás.

Az ötödik megkérdezett utcaembere szerencsére már képben volt és eligazított. Na de én is tanultam már a kellemetlenségekből: nem a nyolckert, hanem a Blaha Lujza-teret kerestem. Így egész más volt a felállás. Mérgemben hazafele megvettem még pár szelet pizzát, hogyha már ellőttem az esténket, legalább éhesen ne kelljen lefeküdnünk. 

Vasárnap reggel, a szobánk elhagyása után szerencsére a tulaj megengedte, hogy amíg este el nem indulunk, a szálláson maradjanak a holmijaink. Ja tényleg, azt nem is említettem, hogy a szállásadónk egy indiai férfi volt, akivel végig angolul kellett beszélnem, és az csak az utolsó percen derült ki, hogy szuperül beszél magyarul is. Az aznapi nagy bevásárlás még hátra volt: mivel meggyűjtöttem kéthavi ösztöndíjamat – ami hála az égnek nagyon jól kisegíti az amúgy leszűkült egyetemista büdzsét – úgy gondoltam, megengedek magamnak még egy IKEÁs körütat. Egyrészt, mert élek-halok mindenért, ami svéd és ami lakberendezés, másrészt, mert ezt otthonról hozom, belém ívódott a neveltetésem során. Hiszen rengeteg munkát, energiát és bevételeink nagyrészét arra fordítjuk, hogy minél inkább élhetőbbé varázsoljuk a lakást. Azért, hogy igazán otthon érezhessük magunkat benne. Mi már csak egy ilyen tervezgető-rendezgető-dekoráló-barkácsoló család vagyunk. Szóval azt hiszem, magától értetődő az IKEA-láz. Annak meg külön örültem, hogy Lóri is azt mondta, venne haza egy-két praktikus terméket.

 Újra jókedvűen, hatalmas vigyorokkal metróztunk a célig. Ott bemenekülve az eső elől, a bejáratnál a bevásárlószekereket vadásztam éppen, amikor jött egy egyszerű, de rettentően bosszantó kérdés:

–Te Zsanett! Komolyan gondoltad, hogy vásárolni akarsz?

Na, a három órás, békés, tudatos,  megfontolt vásárolgatásomnak lőttek, gondoltam. Nyugi, Zsani, ne légy akaratos! Ez úgyis az utolsó napotok, kár vesződni – nyugtatgattam magam. Aztán végül, saját magamat is túlszárnyalva, fizetéssel együtt csak másfél órányira nyúlt a vásárlásom. Ami alatt sikerült kellő mennyiségű kaspót; nem elég gyertyát; egy-egy hangulatos lampiont és lámpatestet;  jópár képkeretet; meg sok-sok dekorelemet beszerezni. Nem csak nekünk, otthonra a lakásba, hanem még a szűk családnak, karácsonyi ajándékként is.

 De tudjátok, ezek az apróságok mennyi helyet foglaltak végül? Alig tudtam begyömöszölni 2 db. hatalmas, kék szatyorba. Na, lesz itt még mit cipelni, Zsani...

Valahogy csak elnyúztuk a zacsikat a szállásra. Ott aztán elváltunk: ő ismerősökkel ment találkozni, én meg elindultam leszállítani a zsákmányokat a Népligetbe. Na már most, taxival is mehettem volna, de akármelyikbe nem fért volna be a tükör dobozostól. Ráadásul túl drága is volt: a 2 út árából pontosan még egy tükröt vehettem volna. Akkor meg mi logikája lett volna az egész áron aluli beszerzésnek? Szóval útrakeltem, megint. GPS előre betöltve, útvonal kinézve, fel voltam már készülve. Amikor a tükröt leszállítottam, elindultam vissza a szállásra a nagy IKEÁs zacskókért is. Itt már nem teljesen éreztem a karjaimat, és fél percig azon gondolkodtam, hogy feladom. De amint ott fújtattam az utcán, észrevettem, hogy nagyon sokan jönnek velem szembe: ugyanazzal a megpakolt, kék csomaggal. Ugyanúgy, csak meggörnyedve, koszosan, szutykosan, szakadt ruhákban, árván és otthontalanul. Az ő szatyrukban ráadásul nem vadiúj, csillogó dekorációs elemek, hanem az összes holmijuk ott volt.  Hirtelen meg is szégyelltem magam, és szerencsés, rózsaszín, kis világom által kreált problémácskáimat. Úgyhogy ezek után már lehajtott fejjel battyogtam tovább az esőben. Amikor megérkeztem, és elintegettem a buszt, ami egész Parajdig szállította a meglepetéseket, már azon sem aggódtam, hogy vajon kibírja-e a tükröm hazáig törés nélkül. Valahogy éreztem, hogy megnyugodhatok. Békésen visszaérkeztem újból a szállásra – aznap már negyedjére –, és megint elindultam az állomásra, most már nem egyedül, hiszen mindkettőnknek menni kellett haza. Aki volt elutazva pár napra, az biztosan tudja, hogy valami megmagyarázhatatlan erő folytán sosem sikerül ugyanannyi csomaggal hazaindulni, mint amennyivel elindul az ember. Mindig úgy alakul, hogy jóval több lesz. Ekkor viszont már gyerekjátéknak tűnt a még hátramaradt ajándéktárgyak hazavitele. Elszántam magam, hogyha megfeszülök is hazaszállítok mindent! És sikerült is. Bár a hazaút sem zajlott zökkenőmentesen, de ezek után már nem is vártam el.

Sikerült kikunyerálnom a sofőrnél, hogy ne az autópálya szélén, a semmi közepén tegyenek le  majd hajnalban, hanem szállhassak le Kolozsváron. Nem örült neki, dehát legyen. Ilyen egyszerű lenne? Ezután hamar elnyomott az álom. Jóval később ébredtem csak, arra, hogy Lóri erősen rázogat. A sofőr éppen ordított a buszban, ráadásul nekem: szálljak le, egy másik buszjárat bemegy a városba, így akkor neki nem kell kerülőt tennie. Kissé lassan fogtam fel még félálomban a dolgokat. Ő viszont készségesen rásegített az ébredésemre, mert megint kiabálni kezdett: mire várok? Siessek, mert itt hagynak hanem! Lemászom a buszból, kivenni a csomagtérből a bőröndömet. De ha visszaemlékeztek még, nekem nem volt sajátom, úgyhogy Lóri szomszédja adta kölcsön az övét. Az összes többi, közepes méretű, és egy tucat ugyanolyannak tűnő, szintén fekete valiza közül hirtelen nem tudtam dönteni, sötétben ráadásul, hogy melyik is az enyém. Addigra már ott termett mellettem a másik buszvezető, jött segíteni: gyorsan felnyitottam a bőröndöt, nehogy mégis másét hozzam magammal. Erre meghallom a türelmetlenkedőt: ne mind’ nézegessem annyit, vigyem már s menjek Kolozsvárra, hogy legyen letudva és hogy ő már egyszer megnyugodhasson. Hűha, mennyire frusztráló lehet ez a sofőr szakma, gondoltam és sehogy sem értettem a gorombaságát.

De végül is, jól alakult az utam a városba: a kedves sofőr, – mert megérdemelte, hogy így nevezzem –, nem hogy az utcánkig, hanem egészen a tömbházunk bejáratáig vitt.  Hajnali 5-kor, a régvárt zuhanyzás közben, természetesen már csak mosolyogtam mindenen: a cipekedésen, a panzión s a jó környéken, a kihagyott bulikon, a lekésett vásáron és az IKEÁs futamon. 

A legviccesebb az egészben mégiscsak az, hogy lassan rá kell jönnöm: tényleg sehová nem tudunk úgy elindulni Lóri barátommal, hogy abból ne legyenek komplikációk. Még sosem sikerült semmi úgy, ahogyan előre elterveztük, és még sosem tudtunk egy utat duzzogás nélkül megejteni. Van valami abban, ha mi ketten összekerülünk. Azzal a sráccal, akivel 16 éves korunk óta tart már a barátságunk, és aki kicsit olyan nekem, minth a testvérem is lenne. Állítólag, még külsőre is hasonlítunk. Mondjuk szerinte ez max. azért lehet, mert mindkettőnknek jó nagy az orrunk...

Bolondozásait félretéve, amellett, hogy nyugtáztam: annak ellenére is erős marad a barátságunk, hogy nagyon különbözőek vagyunk; volt ennek a pesti útnak egy ennél is fontosabb ajándéka számomra. Mégpedig az, hogy felismertem végre: adni igenis tényleg felemelőbb, mint kapni. Mert amikor meghallottam a családtagjaim hangját a telefonban, benne a meglepetséggel és az örömmel, az kárpótolta az összes, lehetetlennek tűnő cipekedésemet. Nem is annyira a tárgyak értékét, az összegét méltányolták, hanem azt a döcögős utat, amit megtettem azért, hogy meglepetést szerezzek nekik. És ekkor már tudtam, hogy tényleg megérte.