„Permanens csoda, öröm és energiafröccsök” – egy szavakba zárt élet

Eldöntötte, hogy költő lesz, és Halmosi Sándor költő lett. A Szatmárnémetiben született, Stuttgartban tanult, Budapesten élő matematikus, műfordító és költő színes életutat jár be.

Közvetlen, hangulatos stílusban beszélt életéről, pályájáról.

 – Kalandos életútnak tűnik a tiéd: Romániából Németországba, onnan Magyarországra, valamint a matematikán át a műfordításhoz és a költészethez jutottál. Mit adott és miben akadályozott ez az út?

Ha lapidáris akarnék lenni, azt mondanám, hogy az út nem akadályozott semmiben, sőt, csak az út számít, mindenkinek a személyre szabott. Csupa közhely tehát. De mint minden közhelynek, ezeknek is van bölcsesség-magva. Az út talán eleve adott, de az már rajtunk áll, hogy megyünk végig rajta, az már teljesen mi vagyunk. És ha néha úgy érezzük, hogy kettétört az életünk, hogy tönkrement vagy visszafordíthatatlanul elromlott, akkor is van még tovább, és mindig van legalább két választásunk: megteszünk valamit, vagy nem tesszük meg.

Én az útkeresésemet elég hosszúnak éltem meg, sok kitérővel, üresjárattal, néha perlekedtem is emiatt a gondviseléssel, de idővel minden a helyére került, mindennek rendelt ideje lett. Nem mindig könnyű elfogadni ezt. De ha nem tudunk elfogadni, nem tudunk elengedni sem. És ha nem tudunk elengedni, akkor görcsösek vagyunk és birtoklók, nem vagyunk jelen, nem vagyunk derűsek, nem vagyunk szabadok.

– Színes életutad során mikor tudatosult benned, hogy a költészet a te mesterséged?

Mindig közel állt hozzám az irodalom, de nem írtam verset, naplót, csak fogalmazásokat. Volt bennem mindig egy erős megfogalmazási, megértési vágy, sok sejtés, világfájdalom, de sokáig nem találtam a formát hozzá.
Az első vers úgy született, hogy egy barátomnál voltam, akivel – bár nekem igazából funkcionálanalízis vizsgára kellett volna készülnöm – három napon keresztül a kortárs költészetről beszéltünk, Dsidáról, és az Énekek Énekéről. Mikor el kellett hagynom a lakást és a kulcsot betenni a postaládába, pár sort szerettem volna mellékelni – vers lett belőle. Vagyis én azt akkor annak gondoltam, és ezért ez így is volt. Sose felejtem el azt a megrázó, eksztatikus élményt. Utána gát nélkül szakadt ki belőlem minden. Huszonnégy éves voltam.

– Azóta a költészetet hobbinak tekinted, vagy fontosabb szerepet tölt be az életedben?

A költészet nem hobbi. Hivatás. Erre csak ennyit tudok mondani.

– A matematika biztosítja a megélhetésedet a mindennapokban. Befolyásol az írás során, hogy ennek a költészetnek is értő olvasója vagy?

Beépül inkább, mint befolyásol. Szerencsésnek tartom, hogy a természettudományok és a művészetek, tágabb értelemben a ráció és a transzcendentális tudat nemcsak kiegészítik egymást, de jó értelemben vett kontrollt is gyakorolnak egymásra. Enélkül a fék nélkül nagyon könnyen tudományos arroganciába, öntelt materializmusba vagy álszellemi okkultizmusba fordulhat világszemléletünk, csend és alázat nélküli, szemlélődésre, beszédre, megszólításra már képtelen létezésbe.

Nincs sajnos terünk kitérni a végtelenség, megszámlálhatóság, nulla-mértékűség és sűrűség matematikai fogalmaira, hogy mennyire kötődnek ezek mindennapi életünkhöz, az alkotás folyamataihoz vagy épp a költészethez.

–Nyolc versesköteted jelent meg eddig. Ebből az utolsó a válogatott verseidet tartalmazó Ibrahim című alkotás. Mi késztetett arra, hogy válogatott verseskötetben foglald össze pályádat?

Az Ibrahim nem puszta válogatás, hanem újraértelmezés is. A kronológiát teljesen mellőztem, az erősen megszűrt versek egy részét szinte a felismerhetetlenségig átírtam, meghúztam, új ciklusokba rendeztem, így teljesen új, önálló kötet jött létre. Ez a sajátos múltfaragás, a saját mitológia újramondása kísérlet volt arra is, hogy kiderüljön, egybeolvashatóak-e ezek a versek, és ha igen, tudnak-e valami újat mondani – akár nekem, akár az olvasóknak. Van valami katartikus ebben az újraalkotásban, abban, hogy beleszólhatunk a saját műbe, mindenkor alakíthatjuk azt.

Végső soron ez számomra önvizsgálódás volt, analízis, meditáció, egyfajta megtisztulás.

– A verseid főként szerelmes jellegűek. Van egy bizonyos szeretett nő, vagy csak egy eszményről szólnak az alkotások?

Nem vagyok idealista, nem vagyok híve az elvont, önmagáért való életnek és művészetnek, ugyanakkor a művészet mindig magán, illetve magában viseli azon jegyeket, amelyek a valós élmények naplószerű továbbadásán túlmutatnak. Az eszmény sosem általános, hanem mindig konkrét és pillanatnyi jelenlét. Éppen a pillanatnyi jelenlét megélésének mélysége, tisztasága, szenvedélye, hitelessége emelheti őt egyetemessé.

– Verseidben néhány keresztény motívum is feltűnik. Milyen szerepet játszik az életedben a vallás?

A vallás, a hit mindig nagyon személyes ügy, az egyéni ethosz része és alakítója. A hagyományban engem mindig az egyetemes érdekelt, a dogmatikussal szemben. Persze van egy sor nagyon fontos teológiai, ontológiai kérdés, amiket meg kell válaszolnunk. Ehhez csend kell.

Ha tehetem, minden évben elmegyek pár napra egy kolostorba, Pannonhalmára, Bakonybélbe, vagy Debrecenbe. Ezek a csendes napok mindig felemelik, átizzítják, lenyugtatják, átvilágítják az életet, hogy aztán visszatérve élő elevenséggé tegyük gondolatainkat.

– Honnan kapod az ihletet, hogy papírt és tollat ragadj egy alkotás megteremtéséhez? Egyszerűen a gondolataidat írod ki magadból, vagy sokat töröd a fejed egy vers megszületéséig?

A költészet egy idő után szerintem már nem az ihlet kérdése, hanem az ihletettségé. És honnan az állandó ihletettség? Hát onnan, hogy benne élünk a csodában, a költészetben. Egyszerűen nem tudunk a költészeten kívül élni. Extrém példával élve azt mondanám, hogy a költő mindig verset ír: sms-ben, ímélben, beszélgetésben, álmában, sőt akkor is, ha hallgat, ha takarít, vasal, vagy mosogat, vagy levendulával pecsétel le verstekercseket. Nem mellesleg: potenciálisan mindenki költő. A szépség bennünk, előttünk, alattunk van, csak meg kell látni. A költészet nem műfaj, nem papír, nem irodalom, a költészet életmód, a világ szemlélete, élet és elevenség, maximális jelenlét, csendes izzás. De, hogy a kérdésre is válaszoljak: sose ülök le verset írni, soha nem töröm a fejem versen, szavakon. Pontosabban a második kötet, a Napleány óta nem. 

– Tartasz felolvasóesteket és előadásokat is. Szívesen jelensz meg ilyen eseményeken?

Igen, nagyon fontosnak tartom a találkozásokat, a beszélgetéseket. Hisz közös ügyünk a világ szépsége, a lélek sebzettsége. A gyógyír rá a beszéd és a beszéltetés. A beszéd csodákra képes, a szavak gyógyítanak, a gondolat képes megváltoztatni a fizikai világot.

– A közeljövőben számíthatunk egy új kötet megjelenésére?

Jelenleg szintéziskereső időszakban vagyok, ez az elmúlt néhány év, a nyolc kötet utáni tájékozódási lélegzetvétel, csend, de alkotói csend. Ezekben az izgalmas években a kislányommal, és az élet egyéb dolgaival való napi örömteli vagy szükséges foglalatosságok mellett főleg szellemi-műhelyeket alapítottam.

A kislányommal egymást tanítjuk a világra. Mesék, versek, permanens csoda, öröm, energiafröccsök. Kevés szebb van ennél.

– Elégedettnek tűnsz.

Igen. Van gyermekem, munkám, hivatásom, feladatom, és talán elhivatottságom is, mi többre is vágyhatnék. S ha mégis, azt megpróbálom megvalósítani.