Hallgassunk ma Pink Floydot!

A Pink Floyd zenekar két különálló baráti körből jött létre 1965-ben, az egyik Cambrige-i a másik pedig London-i tásaság, itt a műszaki, építészeti főiskola volt a kulcs. A zenekar tagjai tanulmányaikat később felhasználták az együttes látványterveinek megalkotásánál.

Első frontemberük, Syd Barett igazi tehetség, folyamatosan ontotta magából a dalokat és a képeket. Koncertjeiken színes képeket vetítettek, merész fénybeállításokat használtak, idegen, akkor furának tűnő hangeffekteket építettek be a zenébe. Hamar sikeres lesz a zenekar, hisz teljesen különbözött zenei világuk az akkori slágerektől, valamint szövegeik is egyedülálló volt. Azonban berobbanásuk után nem sokkal távozni kényszerül a zenekar frontembere, mivel kábítószer problémái miatt nem tudja folytatni a profi zenélést és nem vállal koncertfellépéseket.  Az új gitárossal, David Gilmour-ral megújul a zenekar. Gilmour hamar beilleszkedik a csapatba, hisz kiváló gitárosnak, énekesnek és dalszerzőnek bizonyul. Innentől a csapat minden tagja hozzájárul a dal és zeneszerzésben. Lassan kialakulni látszik a zenekar összes tagjának egyéni stílusa. Második nagylemezük megjelenése után bizonyosul, hogy a zenekar nincs válságban, népszerű az új gitárossal és nagy eladásoknak is örvendhetnek.

A hatvanas évek második felét és a hetvenes évek elejét a pszichedelia uralta, mind a zenében, mind a vizuális művészetekben. Az olyan zenekarok, mint a Pink Floyd, vagy a Grateful Dead élénk színvilágú filmeket forgattak a zenéjükhöz, amit a koncerteken, tévés fellépéseken le is vetítettek, ezzel fokozva az eksztatikus élményt az LSD-mámorban úszó közönségben.

Később a zenekar zenei világa távolodni kezd a pszichedeliától: hosszas gitárszolokat építenek be a dalokba. Az 1971-ben megjelent Meddle című albumuk megelőlegezi azt a hangzást, amelyet később mindenki a Pink Floyd védjegyének tart.  A lemez második oldalán megjelent Echoes című dal a progresszív rockzene legszebb darabjaként vonul be a zenetörténelembe. Az együttes zenéjének vizuális lehetőségeire felfigyelnek és felkérik őket egy koncertre Pompeii romjai között. A közönség nélküli koncertet rögzítették és külön lemezen is megjelent 1972-ben. A klipművészet a koncertfilmekben is reneszánszát élte. A Beatles utolsó filmje, a Let It Be, az 1969-es Woodstock fesztiválról készült mozi, a Rolling Stones botrány-krónikája, a Gimme Shelter, vagy éppen a Pink Floyd Live At Pompeii című filmje hemzsegett a klipes megoldásoktól. Ha egy-egy dalt kiragadunk a fent említett, mozikban is vetített alkotásokból, akkor klasszikus értelemben vett zenés videókat kapunk, melyek remekül illeszkednek a korszak vizuális trendjébe. Továbbá ekkor kezdődött a trükkök intenzív használata is, így az utómunkának legalább akkora jelentősége lett, mint a forgatásnak.

A Pink Floyd új korszakot kezd, 1973-ban megjelenik a The dark side of the moon című albumuk, amely több, mint 26 évig fenn marad az eladási listákon. Ekkorra Waters végleg átvette a szövegírói feladatokat, majd lassan az egész zenekar irányí­tá­sát. Innentől fogva a Floyd Roger Waters önmegvalósításának eszköze, ami viszont rengeteg hasznot hoz a zenekarnak. A lemezt 10 szám alkotja amelyek azonban összefüggenek egymással, és így folyamatosan 44 perc muzsikát hallhatunk. Több mint 38 millió példányt adtak el belőle. Az együttes nem felejtette el a régi gitárost, Syd Barrettet, így az ő életvitele, érzései, hallucinációi ihlettek nem egy számot.

Amíg a Pink Floyd átlebegett a hetvenes éveken, közben megváltozott a zenei ízlés, és előtérbe kerültek a punk illetve később az új hullám képviselői, akik visszatértek a háromperces dalokhoz, és zászlójukra tűzték a zenei igény­telen­séget. Így történhetett, hogy a Floyd és kortársaik hirtelen a másik oldalon találták magukat: míg a hatvanas évek végén ők képviselték a lázadást, a hetvenes évek végére már szemben álltak az új trendekkel. Roger Waters azonban felvette a kesztyűt, és a következő dupla nagylemezen adta meg a kegyelemdöfést a punk irányzatnak és a hetvenes éveknek egyaránt.

Ebben az időben a sikerek ellenére már problémák is jelentkeztek az együttes közösségében. Bizonyos feszültség volt érezhető a tagok között. A túlhajszoltságot kipihenve készítették el következő, Wish You Were Here című kislemezüket, amely bizonyos vonatkozásban még az előzőt is felülmúlta. 1979-ben egy majdnem teljesen Waters szerzemény látott napvilágot, a The Wall - A Fal. A lemez az első pillanattól kezdődően kirobbanó siker.

A The Wall című nagylemez november 30-án kerül a boltokba, és hatalmas siker lesz. Az albumon semmi olyan zenei ötlet nem hallható, amit a zenekar korábban már ne mutatott volna be, azonban a koncepció témája miatt mégis volt, aki úgy gondolta, hogy az évtized nagylemeze látott napvilágot. A megjelenés óta eltelt évtizedek tükrében látszik igazán az album fontossága és tartóssága. Napjainkra 27 milliót adtak el belőle.

Maga a témaválasztás és a dalok többségének megírása Roger Waters érdeme. Az egybefüggő történet főszereplője egy Pink nevű fiatal, akinek az édesapja meghalt a háborúba. Ez egy fajta önreflexió Roger Waters részéről, visszautalás egy az ő életéből kiragadott történetre. Az albumban megjelenő szövegek, képek és dallamok hatásosak, az adott kor bírálása. Szembeszállás a XX. század ideológiájával és sztereotip, deviáns gondolkodásmódjával.

Hatalmas erő és düh lakozik az albumba, olyannyira, hogy szét is robbantja a zenekart. Ez érződik az album megjelenése után adott látványos koncertsorozatokon, ugyanis a zenekar többi tagja mintegy vendégelőadóként, eszközként szerepelnek. Az együttes beveti eszköztárát, pazar látványvilágot teremtenek meg, még egy fal is felépül a színpadon és egy ideig a zenekar tagjai a fal mögé bújva játszódnak.

A fal megjelenése és szimbolikája az Another Brick In The Wall című számban több formában is megjelenik, illetve tágul ennek jelentése. A számra készült videoklip összhangban van a dal szövegével, illusztrálja annak mondanivalóját. Mintha csak egy részletet látnánk egy filmből, mivel az album összes dala mintegy összhangba mesél el egy történetet: csonka család, érzelmileg sérült gyermek, bekebelező anya, szadista tanárok, háború, utcai erőszak, családon belüli erőszak, fasizmus, kommunizmus, rasszizmus, globalizáció, drogfogyasztás és a mindebből épülő hatalmas Fal, amely lassan elzárja a főhőst az élettől. A dal az oktatást kívánja bírálni. Demagóg agymosást feltételeznek, megkérdőjelezi az akkori radikális pedagógiai módszerek használatát. A megaláztatás, az erőszak ellen beszél, hatalmas dühvel lázad a tanárok deviáns módszerei és viselkedése ellen.

A videoklip a főhős megalázásával indul. A tanárok, akik folyamatosan kigúnyolják, vagy bántalmazzák a gyerekeket, saját, belső frusztrációikat vetítik rá a diákokra. Az otthon elszenvedett zsarnokság és szigor ellen cselekednek, így vezetik le belső feszültségük, bántva és megalázva a kisebbeket, ezzel is megmutatva, hogy ők felsőbbrendűek, hogy ők irányítanak. Itt a fal kettős értelemben is megjelenik: fal épül a tanárok és a diákok között, illetve az oktatók és hozzátartozóik között is, ami ellen a tanárok agresszióval válaszolnak, szétzúzzák a diákok egyéniségét, tovább építik a falat. Ezután a refrénnel folytatódik a dal, a lázadás: a diákoknak nincs szükségük oktatásra, illetve semmilyen gondolkodási kontrollra. Közben a videoklipben a gyerekek sorban belépnek egy sütőben, amely az iskola metaforája és ebből kilépve mindegyiknek ugyanolyan arca van és ugyanolyan padban ül. Ez mutatja meg, hogy a pedagógusok illetve az iskola, hogyan sematizálja a diákokat, senkinek nincs egyénisége, mindenkit megaláz és megsemmisít, illetve megöl mindent, ami a kreativitással és individualitással kapcsolatos. A diákok börtönben élnek falak között, ahol folyamatosan figyelve vannak. Ekkor hangzik el a dalszövegben Csak egy újabb tégla a falban, ugyanis a diákok nem csak az iskolában, mint intézményrendszerben látják a problémát. Tudják, hogy az iskola után újabb megmérettetések várnak rájuk, így a fal igazából az emberek és a valóság közötti szakadékot jelenti, amelyben az oktatás csak egy tégla, csak a kezdet a további borzalmas dolgok előtt. Ekkor a gyerekek összegyűlnek és közösen ordibálják, hogy nincs szükségük az oktatásra, a további kínokra, a folyamatos agymosásra. Itt jelenik meg a videoklipben egy újabb metafora: egy húsdaráló, amely mintegy megsemmisíti a gyerekeket szellemileg és fizikailag ledarálják őket. Erre a gyerekek nemet mondanak és fellázadva leveszik az őket stigmatizált maszkokat, felszabadítják személyiségüket. Szétrombolják a padokat, az iskolát, a határokat szimbolizáló falakat, felégetik a börtönt. A videoklip végén kiderül, hogy mindez a főhős, Pink fejében játszódik le, megelevenítve szülei fotóját, amely visszacsatol a teljes történethez. 

Így a történet nevelési kultúránkról szól, hogy hogyan állítanak fel nevelési módszereink érzelmi és mentális falakat a gyerekekben, hogy hogyan kísérnek végig egy emberi életet ezek a falak, korlátok, valamint hogyan nevelik ezt örökletes betegségként újra meg újra a gyerekekbe. A fal jelenti az elzárkózást a világ elől, a megelevenedett gonoszságtól akarja eltávolítani magát az egyén, folyamatosan építi a határokat, az elszigetelődést, így egy hatalmas falat von maga köré, amely minden egyes téglája egy-egy rossz élményt jelent. Ebből a megközelítésből a dal ma sem veszt aktualitásából. Az emberek elzárkózni látszanak, habár igyekeznek ledönteni a falat, de olyan mélyek a sebek és a fájdalmak, hogy nem tudjuk elpusztítani a minket körül ölelő szenvedést.

A The Wall a mai napig megtalálja a maga közönségét, és szerencsére azt is megúszta, hogy ízléstelen feldolgozásokkal tapossák sárba a mondanivaló lényegét. Roger Waters ezredfor­duló utáni szólókoncertjein is előszeretettel játssza az album dalait, a sors különös iróniája, hogy ezek a hetvenes évek végén született dalok ma aktuálisabbak, mint valaha.