Első lépések a világot jelentő deszkákon

Joó Renáta 23 éves székelyudvarhelyi lány, akire joggal mondhatnánk, hogy szinte előbb meg tanult táncolni, mint járni.

Reni kedves, jó barátnőm, jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakán tanul, és az egyetem mellett tagja az András Lóránt társulatnak, így életének szerves része a táncszínház is.


A mozgásművészet, a táncosok kecsessége, a testtel való kommunikálás képessége sokunktól távol áll, vannak, akik nem is ismerik az előadó művészetnek ezt az időigényes, de csodálatos látványt nyújtó, és nehézségeiben is szép formáját. Én is, Reni néhány megtekintett előadása – és alapos rácsodálkozás – után kaptam fel a fejem, és kezdtem el reflektálni a tánc világára, ami kitölti az ő mindennapjait. Úgy érzem, nem mehetünk el a művészet ezen különleges formája mellett mindenféle odafigyelés nélkül, mert maradandó élményekkel gazdagodhatunk általuk, és nem utolsó sorban azért sem, mert rengeteg munka van a tánszínházi előadások mögött. Erről, és a világot jelentő deszkákon óvatos léptekkel való haladásáról beszélgettünk :

1.Mesélj kicsit a szakmádról, az azt megelőző dolgokról, hogyan jutottál Vásárhelyig?


A tánc iránti rajongásom már egészen korán elkezdődött. Alig múltam 6 éves, amikor először részt vettem egy néptáncórán, amely akkor még leginkább csak lépegetésekről meg játékokról szólt. Idővel állandó tagja lettem a Kékiringó néptánccsoportnak, amely végigkísérte a gyerekkoromat. Ezt követően, érettségi után nem sokkal lehetőségem nyílt az Udvarhely Néptáncműhelynél dolgozni. Az ott töltött két év nagyban segítette a fejlődésemet, illetve időközben megismerkedhettem a néptánc mellett a kortárstánc, táncszínház egy kis szegmensével. Ezt követően 2015-ben kerültem Marosvásárhelyre, ahol a Művészeti Egyetem koreográfia (mozgásművészet) szakára jelentkeztem. Az egyetem mellett, az András Lóránt társulat bedolgozójaként is tevékenykedem folyamatosan.





2. A tánc szeretete tehát már gyerekkorod óta szerves része az életednek, és minden a néptáncolással kezdődött. Amit most csinálsz és a néptánc között elég nagy a szakadék, mennyire volt nehéz “átalakítani” a mozgás kultúrádat, a néptáncosból a kortárs művészetnek megfelelővé?


Valóban más, természetesen sok mindenben különbözik egymástól ez a két műfaj, de az eddigi tapasztalataim alapján mégis azt gondolom, hogy összefügg, és segítik egymást. Az én mozgás kultúrám eléggé különbözött attól, amit ez a műfaj igényel, ilyen például a plaszticitás, illetve fizikai felkészültség. Igazából ezek a dolgok folyamatos nehézséget jelentenek, viszont szerencsére fejleszthetők.

3. Amit te csinálsz, nem csupán tánc, hanem színészet is. Voltak gátlásaid, amelyeket le kellett győznöd, amikor előadóművész vált belőled?


Igazság szerint ez is egy folyamatos fejlődésen megy keresztül (úgy a gátlásaimon való munkálkodás, mint az úgymond előadóművésszé válás.) Eléggé gátlásos ember vagyok, úgy hiszem, az eddigi tapasztalataimra alapozva. Ennek ellenére mégsem úgy gondolok ezekre az úgymond „nehézséget” jelentő dolgokra, mint rossz dolgokra, vagyis nem így élem meg. Sokkal inkább új, a határaimat feszegető lépcsőfokokként gondolok rájuk.

4. Mi volt eddig a legnehezebb dolog számodra, amit ennek az életformának a velejárója?

Mindenképp a velejárója, hogy minden időnket felveszi. Sosem lehet eleget gyakorolni, haladni. Mindig van tovább és tovább. Ezt olykor nehézségként éljünk meg, viszont közben tudatában vagyunk annak, hogy az idő ráfordítás mennyire indokolt.


5. Mesélj kicsit a legmaradandóbb élményeidről, amelyeket az elmúlt pár év során szereztél


Minden maradandó. Kicsit úgy gondolok ezekre az évekre, hogy nagyon rövid idő ez ahhoz, hogy mindent megtanuljunk, éppen ezért nagyon résen kell lennünk, és a szivacshoz hasonlóan, mindent magunkba kell szívnunk, amire csak lehetőségünk adódik, annak érdekében, hogy később legyen, amiből gazdálkodjunk, és tovább építgessünk. Minden próbafolyamat maradandó, elkönyveljük magunkban úgy a pozitív, minta negatív élményeket. Minél több emberrel dolgozunk, annál több tapasztalatot szerzünk e téren is, amelyek fontos és meghatározó tapasztalatok lehetnek a jövőbeli munkáink tekintetében.


6. Melyek azok a dolgok, amelyeken tudatosan javítanod kellett, hogy segítsenek az előre haladásban?

Első sorban a gátlások, amikről már korábban beszéltünk. De ezen kívül is van még rengeteg dolog, mint a pontosság, az igényes munkára való törekvés, kitartás… Igazából csupa olyan dolog, amely minden ember hétköznapjainak a része, csak a saját nyelvére fordítva.


7. Hogy érzed, a környezetedben mennyire értik és értékelik, amit csinálsz?

Változó. Eddig úgy tapasztaltam, hogy többnyire nem értik. Nem is olyan rég egy kedves, idős hölggyel beszélgettem miközben a buszra vártunk és megkérdezte, hogy mit tanulok, mivel foglalkozom. Röviden igyekeztem fogalmazni, de aztán nem teljesen értette, hogy mi is ez pontosan, de nagyon érdeklődő volt, így hosszabban belementünk a beszélgetésbe. Ez nem csak az ő esetében volt így. Sokan a közvetlen környezetemből sem értik néha, hogy mi is ez és mivel jár pontosan. Úgy tapasztalom, hogy mivel még nem túlságosan elterjedt nálunk a táncszínház fogalma, az emberek elsőre idegenkednek tőle.

8. Van példaképed, vagy valaki akiből inspirálódni tudsz? Ha igen, ki? És hogyan merítesz belőle “erőt”? Ha nincs, ki\ mi az amiből erőt tudsz meríteni, amikor mély ponton vagy?

Nem igazán hittem én soha ezekben a példaképek felállításában és követésében. Nagyon sok ember van, akinek szeretem és tisztelem a munkásságát és az elért eredményeit. Figyelemmel kísérem és igyekszem tanulni tőlük, akár nehéz időszakokban, akár csak a hétköznapok tekintetében.


9. Hogyan képzeled el a jövődet? Mostmár utolsó évesként biztosan vannak terveid, kicsit mesélnél a hosszú távú elképzeléseidről?


Elképzeléseim vannak, konkrét tervem még nincs. De mindenképp a továbbtanulás és a további fejlődés lehetőségének a keresése, elérése a cél.

Képek forrása: az András Lóránt társulat facebook oldala